- Milyen motivációból és mikor kezdtél futni?
- Amíg Rómában tanultam – 2005–2007 között – fedeztem fel a futást, annak ízét, örömét. Ott a tanulás miatt nagyon sokat kellett ülni, a kollégium mellett pedig volt egy hatalmas, gyönyörű park, ahol láttam, hogy szaladnak az emberek. Volt egy szlovák kolléga, aki szerette a sportot, focit, és beszélgettünk, hogy mi lenne, ha mi is kipróbálnánk? És akkor vele kezdtem el szaladni, és ott jöttem rá, hogy mit jelent nekem. Gyerekként, V–VIII. osztályban elég jó futó voltam, de aztán elvesztettem a lelkesedést.
- Milyen gyakran és mekkora távokat szaladsz?
- Rómában szinte kétnaponta futottam, aztán miután hazajöttem, körülbelül öt évig szünetelt. Itt, Kászonban kezdtem újra felfedezni. Közben elhagytam a cigarettát, és úgy éreztem, hogy nekem kell valami. A rendszeresség inkább a tavaszi-nyári-őszi időszakban tart, télen nem annyira.
Viszont nemrég szereztem egy futópadot, amin olyankor is pótolom a mozgást. Alapvetően heti kétszer-háromszor futok, de van olyan hét is, amikor a programok miatt egyáltalán nem. Nem mondhatom, hogy profi módon űzöm, csak a magam módján. Kis távokkal kezdtem, másfél kilométertől felmegyek hat kilométerig. Jó lenne, ha bekapcsolódnék egy futó közösségbe, mert valószínű, hogy nagyobb teljesítményekre késztet, és van egy motivációs jellege, hogyha közösségben szalad az ember. De így is
nagyon sokat javít a pszichés állapotomon.
Egyébként felváltva gyakorlom: van, amikor futok, van, amikor biciklizek, bár az utóbbi pár évben nagyon lecsökkent, mert úgy éreztem, hogy jobb nekem a futás. Biciklivel hosszabb távokat kell megtenni, ami itt, a Kászonokban nem mindig akadálymentes, mert pásztorkutyákkal is lehet találkozni. A futás sem veszélytelen, volt olyan, hogy szaladtam, és egyszer csak megállt egy autó, és kiszóltak, hogy gyorsan ugorjak be. Néztem, hogy mi a csoda, saját magam elrablásának a tanúja vagyok? Aztán kiderült, hogy segíteni akart rajtam, mert amikor jött ki a faluból, látott egy medvét, és azt hitte, a medve elől futok.
- Hogyan hat rád a futás?
- Nagyon jót tesz nekem, szellemi frissességet biztosít, a teljesítőképességemhez is hozzájárul, sőt a lelki életemhez is hozzáad sok mindent. Van, amikor reggel meg kell küzdjek magammal, hogy mi legyen inkább: meditáció vagy futás, de próbálom összevonni a kettőt, hogy a futásban is legyen benne egy kis meditáció valamilyen módon. Nagyon-nagyon fontosnak érzem a mozgást, mert az ember pszichoszomatikus hatások egységét hordozza magában, és a kettő,
test és lélek rendkívül összefügg. A lelki mesterek is említik, hogy az imaéletben az alvás után legfontosabb a sport.
Ráadásul gyönyörű helyeken szaladok: reggel 7 órakor madárdal meg szénaillat fogad.
- Hogyan kapcsolódik a lelkiség a test kultúrájához, a kettő hol függ össze?
- A sport az egyik olyan valóság, ami jelenlétbe hoz. A szemlélődő imának, amit én gyakorlok, az alapja éppen ez: annak a gyakorlata, hogy a jelenlétet észleljem, és azt próbáljam megélni. A sport ezt nyújtja azáltal, hogy a testem teljesítményre van kényszerítve, így egyre inkább önmagamhoz tudok kerülni, ezért megy sokkal könnyebben az imádság, aminek szintén ez az egyik szerepe. Hogyha egyre inkább magammal kerülök kapcsolatba, Istent könnyebben meg tudom tapasztalni.
Meg aztán ott van a ritmus a futásban, ami nagyon sokat segít a léleknek, de a testnek is nyilván. Az imádságban is van egyfajta ritmus, főleg a Jézus-imában (Jálics Ferenc jezsuita által kifejlesztett meditációs forma, amelyben a Jézus nevét ismételgetik, akár gondolatban – szerk. megj.) és a rózsafüzérben. Ez a ritmus a lelket olyan állapotba kész hozni, amiben érzékenyebben megtapasztalhatja a Jelenlévőt. Ez a gondolatiság visszaköszön a jezsuita spiritualitásból. Nekem jezsuita lelki vezetőim voltak, én nekik köszönhetem azt, hogy úgy vagyok pap, ahogy vagyok, a magam korlátaival, értékeivel együtt, én ebből a lelkiségből forrásozom.
- Pár éve elkezdtél fotózni is, főként természetfotókat készítesz. Hogyan kezdődött?
- Amatőr szinten gyakorlom, nem értek nagyon hozzá, könyvekből olvastam utána. Nekem az azért jó, mert épp arra késztet, hogy figyeljem azt, ami körülöttem történik. Az már csak a következő lépés, hogy azt megörökítem, de
a lényeg, hogy észlelem a körülöttem lévő valóságot. A futás is ezt teszi: visszahoz a jelenbe. A stresszből ez az egyik kiút.
- A papok jelentős hányada elég mozgásszegény életformát folytat. Valamikor rád is ez volt jellemző, vagy mindig életed része volt a mozgás?
- A teológián szerettem a focit, bár nem voltam tehetséges benne. Miután pappá szenteltek, nem nagyon volt jelen a sport az életemben. Körülbelül háromévi kihagyás után Rómában egy szlovák fiú, aztán később egy felvidéki magyar fiú volt rám hatással, ez utóbbi kedveltette meg a túrázást. Mivel ő teljesítménytúrázó, alkalmazkodnia kell hozzám, én nem bírom annyira, de nagyon szépeket tudunk együtt túrázni. Általa fedeztem fel a természet szeretetét. Ők segítettek, hogy a sportot hogyan illesszem be az életembe. Nem vagyok sportos alkat, de
a mozgás kultúrája sokszor inkább belülről fakad, én azt gondolom.
Ha az ember nem versenyszerűen csinálja, nem kell feltétlenül sportalkat legyen. Ha megvan a késztetés, a vágy a mozgásra, az már elegendő.
- Mit gondolsz, az életformád hatással van a közösségre?
- Persze. Azt láttam, ahogy elkezdtem futni, egyre többen elkezdtek szaladni. Volt olyan, hogy a kántorral kimentünk a szomszédos Pap hegyére, és utána láttam Facebookon, hogy még négyen-öten kimentek, mert megkívánták. Van ilyen hozadéka is, de én nem ezért csinálom, hanem, mert nekem jót tesz. De mindenképpen hatással van a közösségre, amit egy elöljáró tesz. A biciklizésnek, futásnak, túrázásnak, vagy akár a fotózásnak is van egy másik következménye. Egy időben
azért is fotóztam, hogy általa mások is felfedezzék, milyen szép helyen laknak.
Vegyék észre azt, ami körülveszi, mert olyan természetesnek tűnik.
- Gondolom, az elején ferde szemmel néztek rád…
- Igen, azt kérdezik, hogy ennek az embernek nincs egyéb dolga, nincs mit csináljon? Sétálni is szoktam, csak úgy, a magam kedvére, de azt inkább este. Voltak megjegyzések, de nem rossz szándékkal, inkább az újdonság hatott rájuk. „Miért kell fusson, nem kövér, hogy le kelljen fogyjon, vagy minek szépíti magát?” Volt, aki megkérdezte: „Plébános úr, ejsze van valakije?” Reggel hatkor futottam, és
az emberek a tejcsarnokban kérdezgették egymást: „Hová fut a pap ilyen korán?” Most már megszokták.
Van, hogy reggel futok végig a falun, és integetnek az útról. Volt olyan is, hogy biciklivel tekertem, és mindenhová bementem, ahová behívtak. Azt hittem, délig nem érek haza.
- Egyéb tevékenységekkel is próbálod megmozgatni a fiatalokat, gyalogos zarándoklatot szervezel Csíksomlyóra, télen szánkózni viszed a gyermekeket...
- Igen, a szánkópartinak nagy népszerűsége volt, az idén viszont sajnos elmaradt. Az egyik legnagyobb élményem itt a Kászonokban az, ahogyan rákattantak erre már első évben. Azt vettem észre, hogy három év után az egész falu részt vett benne,
fantasztikus volt megélni, ahogyan harminc centis hóban 30–40 éves székely atyafiak métáznak
(hagyományos magyar labdajáték – szerk. megj.). Egy nagyon szép közösségformáló program, aminek megfelelő nyári programot sajnos nem tudtam kitalálni a mezei munka miatt, de majd, ha jön a sugallat, akkor arra is nyitottak leszünk. Aztán ott van a zarándoklat, amit minden évben megszervezünk, kapcsolódva a felső-háromszéki zarándokokhoz.
