Oltári férfiak Ruști Alexandru plébános: Kell az életben valami pozitív szenvedély

– Mikor kaptad vagy vetted az első fényképezőgépedet?

– Igazán akkor jött rám ez a hóbort, amikor Gyulafehérváron teológus voltam. Akkor vettem egy kicsit komolyabb gépet. Már a papságom idején volt egy jó kamerám – ami a 2000-es évek elején jónak tűnt –, de nem volt profi. Aztán amikor a Zsil-völgyébe kerültem, összebarátkoztam több olyan emberrel, akik ugyan hobby fotósok voltak, de profi felszereléssel. Néztem ki a fejemből, hogy milyen vagány, kemény gépek. Aztán egy alkalommal nyáron mentem ki Németországba, ottani pap kollégát helyettesíteni, így kerestem annyi pénzt, hogy megvettem az első komoly kamerámat. Minden évben fejlődtem, vettem újabb és újabb darabokat, kiegészítőket, tudniillik rengeteg tartozék van hozzá.

– A jó fotóhoz kell egy művészi látásmód, egyedi vízió, de szükség van nagy adag technikai tudásra is. Te hol sajátítottad el ezt?

– Én a középiskolában képzőművészetet végeztem, és ez is számít. A rajz, grafika, építészet, festészet mindig érdekelt, tulajdonképpen minden, ami szép és művészet. Egyedül kezdtem tanulmányozni, hogy miként kell használni ezeket.

Aztán rájöttem, hogy szükség van egy feldolgozó programra a számítógépen, és meg kell tanulni azt is. A művészeti iskola abban segített, hogy jól lássam térben a dolgokat, hogy tudjak játszani a színekkel, kontrasztokkal, meg tudjak komponálni egy fotót, mert nem mindegy, hogyan helyezed el az alanyt a képen. Interneten rengeteg anyag van, úgyhogy azokat addig néztem, próbálgattam, amíg sikerült. Persze erre a tapasztalat is rásegít. Most már elmondhatom, hogy van egy 10 éves tapasztalat a hátam mögött.

– Drága hobbi ez?

– Igen, de én megoldottam úgy, hogy fenntartja magát, mivel van egy kis vállalkozásom, ahol kicsengetési fotózással foglalkozom. Igazából az úgy indult, hogy 2015-ben több ismerősöm megkért, hogy készítsem én a gyermekei ballagási albumját. Addig csak hobbiból fotóztam, de ők látták ezeket a fényképeket, és nagyon tetszett nekik. Aztán elvállaltam minimális áron, épp csak azért, hogy megtanuljam, de rájöttem, hogy ez egy külön világ. Még több program kell, mert egy albumot megszerkeszteni nem könnyű. Aztán létre kellett hozzak egy egyéni vállalkozást, és szerződést kellett kötnöm egy nyomdával, mivel a jó minőség nagyon fontos. Aztán úgy be kell állítani a számítógépen a színeket, fényeket, hogy ugyanúgy jöjjön ki a nyomdában is. Végül hosszas tanulási folyamat után sikerült elérni, amit szerettem volna, és minden évben egyre több diák keres meg. Úgyhogy a különféle felszereléseket, alkatrészeket ebből veszem meg. Ha nem is a legdrágábbakat, de azért kell egy jó minőség. Akárcsak a kocsiknál: nekem nem kell Bentley, mert nem azon a pályán játszom, de egy jó Toyota kellene. Nem egy olcsó mulatság, de élvezetes. Nagyon jó kikapcsolódás az agynak.

– Eseményeket, rendezvényeket is fotózol?

– Nem, azokon pap vagyok, és a kettőt nem akarom összekeverni.

– Újabban sütő-főző sorozatokat is készítesz.

– Igen, van egy projekt, amit Háromszéken kezdtek el, és az a céljuk, hogy itt, a Zsil-völgyében is beálljunk, csak sajnos itt lassan megy. Ennek keretében megmutatjuk, hogy magyar háziasszonyok hogyan készítenek különféle ételeket, amiből összeáll egy szakácskönyv. Ezeket fényképezem: előbb a hozzávalókat, aztán magát a folyamatot is, ahogyan készül. 100 receptet akarunk összegyűjteni

– Van egy másik, papok körében szintén nem mindennapi szenvedélyed is, éspedig a zenélés. Mióta szólógitározol?

– 1994-ben kezdtem. Szeretem a rockzenét, a heavy metalt, ezért már gyerekként megtanultam gitározni.

– Zenekarban is játszottál, vagy ez mindig önmagad szórakoztatásáról szólt?

– Amikor segédlelkész voltam Csíkszeredában, akkor együttesben is játszottam, mert a városban volt a Psallite együttes. Ott egyik feladatom az volt, hogy a fiatalokkal foglalkozzak, akár a zenélésen keresztül megközelítve őket – ha már tudok gitározni. Újraindítottuk a Psallite-t úgy, hogy vagány ifjúsági keresztény zenét játszottunk. Részt vettünk fesztiválokon, színpadon is többször megjelentünk. Később ismét csak hobbyként űztem, de ez egy egészséges hobby: minden, ami művészet, a rajz, zene, fényképészet, nagyon jól fejlesztik az ember agyát.

– Hogyan viszonyultak a környezetedben élők ehhez a tevékenységhez: családod, amíg otthon éltél, aztán kollégiumi évek alatt a társaid, korábbi elöljáróid?

– A családban eltűrték, mert erről szól a család. De én is vigyáztam, hogy ne olyankor csapjak a húrok közé, amikor mindenki otthon volt, hanem amikor üres volt a ház. Csak akkor még nem volt olyan felszerelésem, hogy „baj legyen belőle”. Később, a bentlakásban persze nem mindenki nézte jó szemmel ezt. Volt, aki megkérdezte: „Ez mit gondol? Ebből soha nem lesz pap.” Voltak ilyen hangok, de elmúltak. Aztán amikor káplán voltam, volt egy külön terem, de olyankor zenéltem, amikor nem volt zavaró. Petrozsényban, korábbi állomáshelyemen azért is volt jó, mert nem voltak szomszédok, nagy volt a kert, úgyhogy lehetett zendíteni. És ott már volt felszerelésem is, olyan, hogy szólt.

– Van olyan, hogy egy hittanórán vagy táborban a gyerekeket is megörvendezteted egy-egy gitárszólóval?

– Persze, élvezik is nagyon. Petrozsényban toboroztam 15–20 fiatalt, karácsony előtt megkezdtük a próbákat, aztán mentünk kántálni. Nagyon szép volt. Most az új plébánián is létre akarok hozni egy ilyen zenei csoportot.

– Mit nyújtanak neked ezek a hobbik?

– Kellenek az ilyen hobbik. Ezek mellett sportolok is, mert egészséges. Most nincs időm másra, csak konditerembe járni, de korábban bokszoltam, birkóztam, éreztem, hogy nagyon jól formában tartanak. Persze, a téli sportokat is nagyon szeretem, itt, a hegyekben adottak. Közülük is a hódeszkázást szoktam gyakorolni. Szerencsére van több pap kolléga, akik síznek, hódeszkáznak, úgyhogy együtt is szoktunk menni ilyen túrákra. Az ember elején nem is jön rá, hogy mennyire fontosak ezek a dolgok. Tudod, ezek pozitív szenvedélyek, építő dolgok. Nagyon segítenek abban, hogy egyensúlyt teremtsünk magunkban.

korábban írtuk

Főcze Bonaventura testvér: Mindenki, aki zarándokol, jó úton van

Körülbelül százezer kilométer van a lábaiban – állítja a ferences szerzetes, aki az általa tizenhárom éve szervezett Ferences Biciklitúráról vált elsősorban ismertté. Az elmúlt évek során összesen 15 európai országot kerékpározott keresztül-kasul egy-egy közösséggel. Vallja, hogy számára ez is az Isten megtapasztalásának és a róla való tanúságtételnek a közege. Főcze Imre Bonaventura testvér időről időre kereket old Európa vagy Erdély festői tájain.