Zsigmond János és Timpex Amata – csibészségben is társak

Ha létezik sztárló Erdélyben, akkor az biztosan Timpex Amata. S ha létezik sztár lovas, akkor az biztosan Zsigmond János. Kétszer nyertek Székely Vágtát, a Nemzeti Vágtán pedig a negyedik helyen végeztek. Szív és vakmerőség kell az eredményhez – ezt a lemhényi Zsigmond János mondja, lova pedig versenyről versenyre partnere ebben. Partnerek ők a győzelemben és a csibészségben is, és mindkettőjüket egy cél vezérli: ott állni a Nemzeti Vágta dobogójának a legfelső fokán.

Ha létezik sztárló Erdélyben, akkor az biztosan Timpex Amata. S ha létezik sztár lovas, akkor az biztosan Zsigmond János. Kétszer nyertek Székely Vágtát, a Nemzeti Vágtán pedig a negyedik helyen végeztek. Szív és vakmerőség kell az eredményhez – ezt a lemhényi Zsigmond János mondja, lova pedig versenyről versenyre partnere ebben. Partnerek ők a győzelemben és a csibészségben is, és mindkettőjüket egy cél vezérli: ott állni a Nemzeti Vágta dobogójának a legfelső fokán.

Kora este érkezünk meg Lemhénybe, a Kézdivásárhely melletti faluba. Hatalmas székely kapu mellett állunk meg, előtte kicsi fehér autó, szélvédőjén egy fotóval, amelyen egy örömittas lovast és lovát láthatjuk. Jó helyen járunk, jegyzem meg Misának, aki kap az alkalmon, és gyorsan készít pár felvételt az említett fotóról. Épp a ló és lovas közti szoros kapcsolatot vitatjuk, amikor egy kedves hölgy mutatkozik be nekünk, „János édesanyja vagyok”, mondja, majd betessékel bennünket. Az egész család fogad bennünket, kutyástól, szó szerint. Én rögtön otthon érzem magam, s János már jön is felém mosolyogva. „Két évvel ezelőtt is voltam a magazinban”, újságolja nekem, „de akkor nem jártunk az otthonodban”, felelem én.

Timpex Amata hátul vár bennünket. Először a fotókat készítjük el, de közben elindul János nyelve, vicces és közvetlen, sugárzik belőle, hogy imádja, ha a versenyzésről és lováról kérdezik. Timpex Amata a Timpex-lovardából van, 10 éves volt amikor vette. „A régi tulajdonos vissza akarta venni, amikor megtudta, hogy milyen eredményei vannak. Azt mondta, ha így tudja, ő székelyt vett volna, nem a lovat adta volna el. Gondolja, hogy mentem volna? Hát a székelyt nem lehet csak úgy megvenni!” – kezdi a beszélgetést, közben kattog a fényképezőgép, s mindketten úgy állnak a kamera előtt, mintha egy lovasmagazin címlapjára készülne a fotó.

„Senki nem tudott dolgozni ezzel a lóval, nagyon nehéz eset volt” – mélyülünk bele a kezdetekbe. S innentől megállás nélkül jönnek a sztorik, amiket megpróbálok a lehető leghűebben visszaadni a kedves olvasónak. 

A guguj székely 

„Egy másik lovasnak vásároltunk lovat Nagyecsedről, amikor a lovász megkérdezte, honnan jöttünk. Mi mondtuk, hogy Kovászna megyéből. Erre felcsillant a szeme: »akkor maguk ismerik azt a guguj székely legényt, aki a Nemzeti Vágtán besz***tta a magyarokat?« Ott (a Nemzeti Vágtán – szerk. megj.) mindenki egyforma abban a ruhában, nyilván nem ismert fel a lovász. Folytatta is tovább: »bolond kell legyen az, aki azt a lovat megüli. Dolgoztam a Timpex-lovardában, annak a lónak a hátára nem lehetett felülni, ha megközelítették, hanyatt vágta magát, s nem engedett a negyvennyolcból. «Nekem jó volt megtudni egy s mást Amatáról, akkor értettem meg sok mindent. A lovász mondta el, hogy Amata sok verést kapott csökönyössége miatt, valószínűleg azért viselkedett úgy, ahogy. Amikor pedig a kellő mennyiségű információ birtokában voltam, elmondtam neki, hogy én vagyok az a guguj székely. Létezhetetlen, mondta, s csodálkozással nézett rám, hogy még mindig élek” – hangzik el az első sztori. „Amióta Timpex Amata nálam van, soha egy ujjal nem értem hozzá. Ez a ló mindenki elől menekült. Hároméves korában ugróló volt, de le kellett vegyék a pályáról, mert tört össze mindent. Bértartásba került Nyíregyházára, de senki nem tudott mit kezdeni vele. Egy lovasbarátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy eladó, hozzátette, »kicsit bolondos a ló, pont neked való, te beidomítod«. Kimentem, elhoztam, de úgy engedtek útra a Timpex-lovardából, hogy meg fogok halni vele. Mondtam az öregnek, hogy találkozunk majd a Nemzeti Vágtán. Felvázoltam neki a tervem: megnyerem vele a Székely Vágtát, s akkor jöhetek a Nemzeti Vágtára. Mindez 2014 januárjában volt” – érünk a fejezet végére. 

– Miért volt fontos, hogy jó lovat vegyél?

– Mert én mindenáron meg akarom nyerni a Nemzeti Vágtát.

– Értem, de 2014-ben tényleg ezért vetted meg ezt a lovat?

– Igen.

– Akkor te tudatosan készülsz, immár harmadik éve?

– 2012-től veszek részt a Székely Vágtán. Akkor a másik lovammal, Hollóval képviseltem Lemhényt. Középdöntős lettem csak. Abban az évben nézőként mentem ki a Nemzeti Vágtára, kíváncsi voltam a lovakra, a versenyre. Néztem az akkori győztes lovat, Cordobát, s azt gondoltam, soha nem érem meg, hogy ilyen gyors lovam legyen. Rá két évre, az előfutamban 80 métert vertem rá Cordobára Timpex Amatával. Akkor (2014-ben, a Nemzeti Vágtán – szerk. megj.) viszont rosszul taktikáztam.

Nem szabadott volna annyira elengedjem Amatát már az előfutamban, és nem szabadott volna a bravúros előzést sem annyira látványosra venni a középdöntőben. De hogy válaszoljak a kérdésre, igen, immár harmadik éve azért edzek mindennap, hogy egyszer megnyerjem a Nemzeti Vágtát. Én addig abba nem hagyom, amíg meg nem nyerem, ha nem idén, akkor tíz év múlva, s ha nem Amatával, akkor egy másik lóval. Addig nem halok meg, amíg a Nemzeti Vágta dobogójának legfelső fokán nem állok. Ez biztos.

– Azt viszont már tudod, milyen érzés nyerni. Kétszer voltál első, egyszer második a Székely Vágtán. Mit jelent megnyerni a székely futamot?

– Nagy dicsőség. Nekem is, a településnek is. A győztesnek járó vándorszablyámat a polgármesteri hivatalban őrzik, szépen kibélelt kredencben. A Székely Vágta komoly dolog, nagyon kellett a székely népnek. Amíg nem volt a Vágta, a lovasvilág nagyon gyenge volt nálunk. Öt év alatt érzékelhető egy jelentős fejlődés, fellendült a lovasélet.

– Mióta lovagolsz?

– Nagyapám a kollektívnél dolgozott, fogatos volt, ő tanított meg. Nyolcéves korom óta lovagolok.

– Aközött, hogy valaki felül a lóra, és aközött, hogy valaki nyerni akar a Nemzeti Vágtán, azért lovaglásban is kell legyen különbség.

– Amikor kimentem Magyarországra felkészülni a Vágtára, és az edzőm meglátta, hogyan ülöm a lovat, azt mondta: János, neked semmi közöd a lóhoz, nem tudsz lovagolni. Felment a pumpám, s azzal érveltem neki, hogy az autójában nincs annyi kilométer, ahány kilométert én lovagoltam életemben. Erre ő felvilágosított, hogy ahhoz a szinthez, ahogyan a Nemzeti Vágtán meg kell ülni a lovat, még sokat kell tanulnom.

Már az elődöntőben meglepődött a teljesítményemen, a középdöntőben még nézett egy nagyot, s ha nem kaptam volna 25 méter büntetőt a döntőben, még jobb eredményt értem volna el. Ennek ellenére bőven volt és van, amit tanulni tőle, de ebből is látszik, hogy csibészségben is egy húron pendülünk Amatával.

– Idén hol készülsz fel?

– Úgy érzem, most ez a levegő és a lemhényi domb jobb nekünk. Magaslaton a ló jobban véresedik. Ketten edzünk, mert nekem is kell bírni szusszal. Nagy a felelősség a ló hátán, nem mindegy, hogyan versenyzel vele. Hogy neki is könnyebb legyen, 13 kilót fogytam, és szeptemberig (a Nemzeti Vágtáig – szerk. megj.) még 2-3 kilót szeretnék. Ha ügyes vagy, a ló nem is érzi, hogy ott vagy a hátán. Az utolsó hajrában sem mindegy, hogyan adod neki a jelt. Meg kell értetni vele, hogy most a legjobb formáját kell hoznia. Sok futamot úgy nyertünk meg, hogy megvártam a megfelelő pillanatot, s akkor adtam a tudtára, hogy most menni kell. A Nemzeti Vágta 2014-es középdöntőjében az utolsó 40 méterre tartogattam Amatát, de akkor úgy sikerült előzni, hogy három lóhosszal nyertük a futamot, és bejutottunk a döntőbe. A futam után sokan megkérdezték, honnan volt türelmem kivárni a biztos lehetőséget, s miért vártam ki, hiszen akár a továbbjutásba kerülhetett volna. Én mindig azt válaszolom, hogy tudom, mit tud a lovam, s bízom benne. Vakmerő, bármilyen előzésbe bele tudom vinni. Ha adom a jelt, ő robban. Nyerni akar, mint én. Amikor érzi, hogy megnyerte a futamot, kihúzza és ünnepelteti magát. Mi, a két bolond, nagyon találunk.

– Hogyan lehetett őt megszelídíteni?

– A tenyeremből etetem, soha egy ujjal hozzá nem nyúlok, sokat beszélek vele, simogatom, olyan is volt, hogy vele aludtam. 24 órából 24-et voltam vele. Gondolom, ez volt a döntő nála. Egyszer csak elkezdett bízni bennem. Onnantól volt összhang közöttünk, nyert ügyünk volt. S ha azt vesszük, hogy amikor először felültem rá, 10 másodpercet ültem rajta, azt is úgy, mintha a bikaviadalon lennék, szép utat jártunk be.

– Amikor éppen nem a nyerésre készülsz, mivel foglalkozol?

– Gazdálkodom. De az edzést mindig belefértetem az időmbe. Ha eredményt akarunk, csinálni kell.

– Szeretnéd, hogy a gyerekeid is versenyszerűen lovagoljanak?

– Nagyon szeretném.

– Féltenéd őket?

– Egy szülő mindig félti a gyerekeit, de egy nyugodtabb lóval fel tudnám készíteni őket, az alapokat megtanítanám nekik, hogy a legkevesebb esély legyen balesetre.

– A te szüleid hogyan engednek el a versenyekre?

– Nem tudom, mit éreznek. Nagy az adrenalin bennük is. Bármikor történhet baleset, a lóverseny extrémsport. Én mindig úgy megyek fel a pályára, hogy lehet, nem magamtól jövök le.

– Kitől tartottál az idei Székely Vágtán?

– A mikóújfalusi ló nagyon jó volt. Ha az a ló alattam lenne, megnyerném vele a Nemzeti Vágtát.

– Ha idén nem sikerül nyerni a Nemzeti Vágtán, csalódott leszel?

– Nem. Akkor kezdem elölről. Nyerni tudni kell, de veszíteni még jobban.

 

Fotó: Ürmösi Levente Mihály. Kiemelt kép: Misa 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. szeptemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>