Elhagytam a fészkem

Kibontottam a szárnyaimat. Újra. De ez most nem egy röpke szárnyalás a fészek körül, hanem zuhanás, hullámhasítás, egyensúlyvesztés, a fenn és lenn állandó változásaival való szembesülés.

Mindig egy férfienergia tükrében léteztem, Neki akartam tetszeni, azt akartam, hogy szeressen, hogy csodáljon, hogy legyen mindig valaki, akihez visszaszállhatok, aki elrendezi az összekuszálódott tollaimat.

Sosem voltam egyedül.

Attól féltem, hogy nem tudom annyira szeretni magam, hogy elég legyen, mert azt hittem, hogy a gyerekkori szeretethiány pótolható. S ezzel olyan terhekkel raktam tele a társkapcsolataimat, amivel főleg én nem tudtam, mit kezdeni. Hiszen érzelmeim szintjén olyan voltam, mint a kétéves kisgyerek, aki az édességbolt kirakata előtt mindent akar, de rögtön. S ha nem kaptam meg, durcás lettem, s boldogtalan.

Most elhagytam a fészkem, elengedtem a valósnak vélt valótlan biztonságot. És egyedül vagyok.

A biztonság tudata nélkül, hosszú úton önMAGam felé, önMAGammal. És ez már nem kötélugrás, mert fogalmam sincs, hogy földhöz csapódom-e majd, vagy sikerül megtanulnom sodródni az áramlatokkal. Mert hagyom. Mert félek. Mert ha túl magasra szállok, megégnek a szárnyaim, ha túl mélyre repülök, akkor nem tudom, lesz-e még elég erőm a felemelkedéshez.

Tanulom az ennyi vagyok érzését. Annyi vagyok, amennyit a szárnyaim megbírnak. S ha a könnyeim eláztatják a tollaim, tanulom, hogyan tudom megszárítani őket, s ha a vihar megtépáz, ne sajnáljam az elvesztett tollaim. Hogy ne akarjak idegen tollakkal ékeskedni, s a szavaim egy tollvonás könnyedségét bírják.

Hirdetés

Mert szabadság van, és ez már nem a fiatal kori szabadosság érzése. Az érett ember döntése. A kalitkába nem mások kényszerítettek. Én zártam be magam, mert a korlátok rácsai biztonságosabbak voltak a szabadság korlátlanságánál.

Tanulom hát kitárt szárnyakkal a szelet uralni…

Kiemelt kép: Shutterstock