A harmincéves osztálytalálkozóval kezdődött. Egy nem diagnosztizált ámokfutás fel- és elismerése. Ugyanannak az osztályteremnek ugyanabban a padjában ülök. Hallgatom a többieket. Az egykori osztálynapló névsora csordogál előttem. Egyszerre vagyok türelmes és türelmetlen. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan szorongás kerít hatalmába, mint amikor a feladott leckéből kellett felelnem. Csak az Élet iskolájához nem volt tankönyvem, és a leckét sem adta fel senki. Pedig mennyivel könnyebb lett volna! Mondhattam volna, hogy más a hibás, hogy a Tanár úr nem jól magyarázta el a tananyagot, és ezért nem értettem.
Most csak én felelek, egyszerre voltam tanár, diák, és én adtam fel magamnak a házi feladatot. Igen, mindjárt az én nevem következik, oda kell állnom majd a katedra mellé, és beszámolnom az elmúlt tíz évemről. Én, az egykori osztálybohóc, szervező és szerelmes, lázadó és nyughatatlan, kotnyeles és hangadó.
Az utolsó pillanatokban valamiféle puskát kezdek írni, hogy legalább a kronológiai sorrendet tartsam be. És amikor a negyvenedik évemhez értem… elvesztettem az édesanyámat, a férjem a jobb megélhetés reményében szakmát és országot váltott, és én hirtelen magamra maradtam. A halandóság érzésével, a felismeréssel, hogy én sem vagyok halhatatlan. Egyre szaporodtak a ráncaim, egy hosszabb esti borozást három napig tartott kiheverni, a reggeli felkelések pedig kiugrásból kimászássá szelídültek.
És elkezdtem hajszolni az időt, hogy csak azért is egyre több férjen bele. Váltani akartam. Mindent. Új szakmát, új munkát, új hobbit, új férjet akartam. Na jó, ez utóbbi szerencsére nem sikerült. Van egy társam, aki jobban hisz bennem, mint én magamban.
Így lettem gazdaságszociológus, kisiskolai drámapedagógus hét évig, kulturális egyesületi tag, színjátszócsapat-alapító, női önismereti csoport társszervezője. Jött a pilates, a jóga, a fallabda, a bokszzsák és levezetésként a meditáció. Ez utóbbinak az elsajátítása ment a legnehezebben. Jött a vörös minden árnyalata, a szőke, a barna frizurák sokasága. A vegetarianizmus, a paleo, a kenyérsütés itthon, a fűszerkert az erkélyen.
Rohanó és hajszolt tempót diktáltam magamnak. És egyszer csak a testem szólt, ha már a lelkemre nem hallgattam. Két évvel ezelőtt műteni kellett a bal térdemet. Lassítani kényszerültem, de kiállni nem tudtam a mókuskerékből. Egyre biztosabb lettem abban, hogy csak akkor tudok megálljt parancsolni magamnak, ha leszállok a körhintáról. Ha egy másik fizikai valóságba helyezem magam, mert akkor könnyebb lesz nemet mondanom. Így amikor a fiam úgy döntött, hogy külföldön szeretne tanulni egy évet, nem haboztam. Én is mentem, de nem vele. Kilenc hónapra. Új ország, új munka, új hobbi. És hirtelen sok csend, hegyek és egyedüllét. Az volt az érzésem, hogy megérkeztem. A hegytetőre ültem, és onnan néztem szerteszét.
Váltani akartam. Leváltani magamat egy fiatalabbra, megváltani magamat magamtól, kiváltani az életem ritmusát egy pergő, őrült dobszólóra, és ott, a sok magammal töltött órában megértettem, hogy csak a változásra válthatok. Az önmagam elfogadására. És ha van bátorságom megöregedni, akkor megtanulom szeretni önmagam. Mert a legtöbb időt magammal töltöm. Nemet mondtam hát a rohanásnak, és elkezdtem sétálni.
A nevemet hallom. Felállok, odasétálok a katedrához, nem igazítom meg a blúzom, bár késztetést érzek magamban, nem köszörülöm meg a torkom, és nem veszem elő a protokollmosolyom. És mielőtt elkezdek beszélni, egy ideig csak nézem az osztálytársaim. Hallgatom az iskolaudvarról beszűrődő zajokat, és hálás vagyok az ismeretlen-ismerős életemért.
Kiemelt kép: Shutterstock
Ne maradj le a Nőileg Mikulásának ajándékáról! Ha december 3-áig előfizetsz magazinunkra, ingyenes bevásárlást nyerhetsz.
