Gábor Klára: Sajnos az emberek mindent elhisznek rólunk, amit a tévében látnak

Fiatal édesanya, aki egy amerikai-cigány egyesületet működtet, turistákat fogad, emellett viseletkészítő műhelye van, többnyire szoknyákat varr. Egy mai modern nő ismérvei lehetnének a felsoroltak, és nem is tévedünk különösebben, ha ezt mondjuk, ugyanis a gáborcigány hagyományokat őrző és tisztelő Gábor Klára, amellett hogy gáborcigány nemzetiségű, azért mai, és lényegében modern is.

– Ma nemzetközi roma világnap van. Ti ezt mennyire tartjátok számon?

– Tudok róla, de nem tartjuk számon. Régebb a Divers Egyesületnek voltak ilyen rendezvényei, ünnepségek, kiállítások. Azóta figyeltem fel erre, de előtte nem. Itt nálunk a Gábor-családok nem nagyon tartják az ilyen roma napokat.

– Melyik a legfontosabb ünnep számotokra?

– A karácsony és a húsvét. 

– Tehát a keresztény ünnepek?

– Igen. Az egész tél úgy jön, mint egy nagy karácsony, mert olyankor van itthon mindenki, akkor vannak a lagzik, eljegyzések, karácsonykor meg újévkor, és húsvét környékén is van sok. Szóval ez a két ünnep, ami fontosabb.

– Ti milyen hitben nevelkedtetek Székelyvaján?

– Nálunk a család nagyon vegyes vallás szempontjából. Mamánk katolikusként nevelkedett, tatám református volt. Édesapám reformátusként konfirmált. Az egyik néném, édesapám testvére is konfirmált, a másik viszont nem. Idővel mind a kettő és édesanyám is Jehova tanúi lettek. Mi, a gyerekek, nem vagyunk megkeresztelve. Választhatunk, hogy milyen vallást szeretnénk gyakorolni. A gyerekeim – tizenkét éves a fiam, hét éves a kislányom, én nevelem őket – nincsenek megkeresztelve, rájuk bízom, milyen vallást akarnak majd gyakorolni. Nekem nagyon fontos ez, mert

én tudom, hogy mennyit küzdöttem azért, hogy azt csinálhassam, amit én akarok, s hogy ne döntsön más helyettem.

Nem akarok én sem rájuk erőltetni valamit csak azért, mert ez az én nézőpontom.

– Férjnél vagy?

– Nem, én el vagyok válva a második férjemtől hat éve, ami a cigányok közt nagyon nem szokás, egyáltalán nem nézik jó szemmel. De nekem nem kell senki. Annyi mindenen mentem már keresztül, hogy nem látom értelmét, hogy csak azért menjek férjhez ismét, mert a környezetem elvárja tőlem… Valójában a cigányok közt ez úgy van,

ha nincsen férjed, nem vagy senki, szóval semmibe vagy véve.

Nekem meg csak azért nem kell, hogy elmondhassam, van egy férjem. A vitrinben. Én ha nem tudok egyezni vele, akkor nem látom értelmét, akkor inkább ülök egyedül.

– Nagy nyomás volt rajtad a hagyományok miatt?

– Volt nyomás a szokások miatt. Mondjuk, én most megtanultam valamit, hogy egyszer megcsinálom, amit akarok, és utána szólok. Ez bajba is hozott örökké. Na de vannak szokások, amiket én nem szeretek, amikkel nem értek egyet. Viszont sok gondolatomat, indulatomat visszafogom, mert tudom, hogy ha valamit rosszul csinálok, a családomat is bajba hozhatom. Főleg ez a férjhezmenetel és a társkeresés az általános nagy probléma. A többivel nem foglalkozok, hogyha a családom beleegyezik, elfogadja, akkor nekem a külső vélemény nem nagyon számít.

– Te mikor mentél férjhez?

– Tizenhat éves voltam, amikor férjhez adtak először.

– Férjhez adtak?

– Ez úgy szokott működni, hogy a fiú családja keres feleséget, ami azt jelenti, hogy mennek ismerősökhöz, rokonokhoz, tudják, hogy itt van egy lány, ott van egy lány, és a szülők tárgyalják meg ezt a dolgot. Ez nem azt jelenti ma, hogy ha a fiatalok nem akarják, akkor erővel is odaadnak, főleg a mostani világban abszolút nincs ilyen. De azért

14–15 évesen nem nagyon van merszed azt mondani, hogy én biztos hozzá nem megyek. Én négy év után elváltam. Az volt a bajom, hogy a férjem családjának más felfogása volt,

én mégiscsak egy nyitottabb családban nőttem fel. A férjeméknél a nőknek nem voltak jogaik. Sokkal alacsonyabb rangúnak voltak tekintve, mint nálunk a családban, és ez nekem nem tetszett.

– Miután elváltam az első férjemtől, férjhez mentem még egyszer, én választottam. Viszont neki volt egy balesete, kómába esett, utána meg nem volt már ugyanaz az ember. Elváltunk, mert nem lehetett úgy élni. Azt mondtam, maradjunk meg egészséges kapcsolatban, a kislányát látogatja, tartja vele a kapcsolatot, én ezt megengedem, pedig újranősült. Ez is egy nagyon szokatlan dolog cigányok közt, amit mi csináltunk, hogy én nem vagyok férjhez menve, és ő jön a kislányához, én pedig otthon vagyok.

– Ti mekkora családi közösségben éltek együtt? Hány generáció?

– A szüleim, a fiútestvérem, a nagymamám, én meg a két gyerek. 

– Ez azért nagyon jó, mert mindig van pesztrád.

– Persze, főleg mama, mert mama örökké otthon van. És ő a bankáros is, mindenki neki adja a pénzt, ő vigyáz rá.

– Általában a nők, akik vigyáznak a pénzre?

– Nálunk a családban ők a vezérek. A nőknél volt a pénz, de tudom, hogy máshol a férfi az. 

Klára bal szélen

– Mennyire volt a taníttatás fontos a ti családotokban?

– Csak a 8 osztályt végeztem el. Nem engedtek tovább. Most volna lehetőségem, hogy befejezzem a líceumot, de valójában nem látom értelmét. Ugye már üzletem van, mikor megy a turizmus, akkor abban is részt kell vegyek. Nőnek a gyerekeim, akikre időt kell szánjak, fizetni kell az iskolát is. 

Általában a fiúk még nyolc osztályt se végeznek. Megnősülnek 15–16 éves korukban, ami azt jelenti, hogy maximum egy éven belül már gyerekük is születik. Ugyanígy a lányok sem mennek iskolába, mert meg kell tanulják, hogy hogyan kell háziasszonynak lenni. 

Nálunk általában már 21–22 évesen lezáródik az a korszak, amikor gyereket szülünk. 

Hirdetés

– Több nyelvet beszélsz, románul, angolul. De milyen dialektust használtok? 

– Vegyesen, mindent. Keverünk románt is, magyart is a nyelvünkbe. Régió szerint különbségek vannak, például Sófalván, Korondon nem biztos, hogy megértem, hogy mit beszélnek a gáborok. Vannak hasonlóságok, de nagy különbségek is.  Angolt tizenegy évesen kezdtünk el tanulni az iskolában, de főleg a tévéből szedtem össze.  

– Meséltél egy interjúban az egyesületről, ami egy amerikai-cigány egyesület, és aminek a keretében a cigány turizmust működtetitek, a kultúrátok megismertetésével pedig az előítéletek ellen akartok tenni… Mennyire sikerül?

– Igen, a Tzigania Project tizenkét-tizenhárom éve működik. Sikerül elérni a célunkat a külföldiekkel, ők nyitottabbak, főleg amerikai, kanadai, ausztráliai turistáink voltak. Benne vagyunk különböző ügynökségek turistaprogramjaiban, egy bulgáréban is, viszont

amire a legnagyobb szükség lenne, hogy Romániában is könnyebben elfogadjanak, nem jutunk előre. A románok nagyon félnek.

Két vagy három magyarországi volt nálunk ezidő alatt, románok is nagyon-nagyon kevesen. 

– Mitől félnek?

– Sajnos mindent elhisznek, amit a tévében látnak. A média nem a pozitív részét mutatja a dolgoknak, hanem a negatívat, mert azt tudják eladni. Hogy ha hozzánk jön akárki, kiraboljuk, megfőzzük, ellopjuk a pénzüket, vagy némelyiküknek olyan elképzelése van, hogy mi valahol a mezőn lakunk, sátrakban, vagy sokan azt várják, hogy valami nagyobb palotában, luxushelyen lakjunk. Sokan pedig úgy gondolják, minek a cigányokhoz menni, az értelmetlen.

– Azok, akik mégis befizetnek erre, mennyi időt töltenek nálatok, a házatokban, a családod körében?

– Vannak, akik egy félóra-órára kávézni, beszélgetni jönnek. Van, aki ebédre vagy vacsorára, azokkal több időt töltünk. Volt olyan, hogy elszállásoltuk, de ezt ma már nem tudjuk csinálni, mert nagyon fárasztó. És nem akarom ezt ipari módon sem csinálni, mert akkor elvesz belőle a lényeg. 

– Mi a legdühítőbb előítélet, amivel te találkozol?

– Nekem örökké a legdühítőbb az volt, mikor mondták, hogy ne menjetek a cigányokhoz, mert kirabolnak, megvernek.

– Találkozol negatív megkülönböztetéssel bárhol az élet területén? Intézményekben? 

– Lehet, hogy igen, viszont nem figyelek fel rájuk. Jó, hogyha tényleg odakerülnék, lehet, hogy valamit mondanék, de nem igazán kerültem én olyan helyzetbe, hogy mondjuk, te nem mehetsz be, mert te cigány vagy, esetleg neked most nem segítünk, mert te cigány vagy.

Ha megyek valahová, bekopogok illedelmesen, megköszönöm, ha segítenek, vagy elnézést kérek. A gyerekeimnek is azt tanítom, illedelmesen viselkedjenek, ha megyünk valahova, nem zakatolunk, nem nyúlunk semmihez

anélkül, hogy megengednék. De ezeket nem is kell mondjam nekik, mert azt csinálják ők is, amit mi, ahogy itthon látják.

– A negatívumokkal szemben mit lépsz?

– Jaj, nagyon utálom a pökhendiséget, a csúfolódást és a szarkazmust. Tudok én is ilyen lenni, de azt csak akkor veszem elő, mikor tényleg szükséges. Ez sajnos megvan a cigányokban, nagyon nagy az egójuk, nagyon büszke, egocentrikus emberek. Ezt ha vissza tudnák fogni egy kicsit, nagyon jó volna. Főleg a férfiak részéről van ez meg. És általában ők dominálják az egész családot otthon, azzal az érzéssel vannak folyton, hogy ők bárhova bemennek, mindenki azt fogja csinálni, amit ők mondanak. Ezt látták az édesapjuktól, a nagyapjuktól, ezért ők is így csinálják. S ha ők valahová bemennek, akkor mindenki talpra kell szökjön. Hát ez nem mindenhol működik így.

Ünnep

– A legjobb nevelés az, hogy megmutasd. Én ezt csinálom, ez így jó. Ha valakihez odamész és azt mondod, te ezt nem jól csinálod, az nem működik. Úgyhogy ezt nem tudjuk erőszakkal tenni, csak cselekedet által.

– Nagyon sok rossz körülmények közt élő cigányt látunk. Szerinted ezen hogy lehetne javítani?

– Nem tudom, sajnos. Ez olyan, hogy

te hiába mész, és adsz neki téglát építeni, vagy építesz neki házat, ha azt az ember nem tartja rendben, akkor tönkre megy.

Ha munkahelyet adnak neki, lehet, hogy nem becsüli meg. Ez kell: tanítás, oktatás, iskola, civilizáció. Másképp nem megy. Szerintem ahhoz,

hogy ezek a szegény családok jobban működjenek, az édesanya jóléte szükséges.

Ha az édesanya szellemileg és fizikailag jól van, akkor már másképpen működik az egész család. Lehet az édesapa részeges, de hogyha egy édesanyának van bevétele, foglalkozása, akkor másképpen működik a család. Szerintem ez lenne megoldás, hogy az édesanyáknak jobb helyzetet teremteni, hogy a gyerekeket tudja rendesen nevelni.

– Szoknyákat készítesz. Mondd meg nekem, mennyi időt vesz fel egy cigány szoknyát megcsinálni? 

– Ez attól függ, hogy milyen kedvemben vagy milyen erőben vagyok. Van, amit meg tudok csinálni egy-két óra alatt, vagy persze vannak ezek a finomabb anyagok, amikkel sokkal pontosabban kell dolgozni, az hét-nyolc órát is felvesz. Na most van még nálunk az, hogy minél nagyobb a lány, annál szebb. A sovány lányok vesznek két-három alsószoknyát is, arra jön a szoknya és a kötény. A munka ideje ezektől is függ.

– Van olyan, hogy te civilben vagy, nincs viselet rajtad?

– Az szégyen. Szégyen. Szóval ez a ruha, ami rajtam van, ezt mi minden nap így viseljük. Otthon, főzni, a kertben gyomlálni, így vagyunk. Ez így kell legyen. Sajnos én nem tudok olyan könnyen civilbe öltözni, ahogy szeretnék, sokszor kényelmesebb volna. 

– Klára, ha lehetne ma egy kívánságod, amit valaki teljesíthetne, mit szeretnél úgy igazán?

– Hogy költözzek külön, legyen saját lakásom. Ez volna a legnagyobb kívánságom. Általában amit akarok, azt megvalósítom. De

a cigányoknál az, hogy egyedülálló nő, fiatalon költözzön külön, nincs jó szemmel nézve. Persze, amit én csinálok, semmi nincsen jó szemmel nézve a cigányok által,

úgyhogy ezzel már meg vagyok szokva. Hatalmas szégyen, hogy én vezetem az autót, de az egyesületi dologról sem tudnak a cigányok. 

– Hol lehet a műhelyed megtalálni?

– Ákosfalván, pont a főút mellett vagyok, a kis átjáró mellett. A faluban tudják, de most tettem ki egy kis reklámtáblát az ajtóra.

Friss lapszámunkat alább kérheted: