Halálemésztő húsvétkor

Ha ma meghalnék holnap ugyanúgy felkelne a Nap az égen, s ugyanúgy indulna az élet a földön, mint tegnap és tegnapelőtt. Halott testemet visszaadnák az anyaföldnek, lelkem pedig visszatérne Istenhez, ahhoz a teremtő erőhöz, aki hitem szerint ezt a földi életet nekem ajándékba adta.

Nem akarok én sem ma, sem az elkövetkezendő három évtizedben meghalni. Nincsenek öngyilkos gondolataim, szeretem az életet. Van bennem ugyan hajlam a mártíromkodásra, de nem akarok vértanú se lenni. Azonban, mint minden anya, önként jelentkeznék vértanúságra, ha gyerekeim  életét ezzel az áldozatvállalással tudnám menteni.

Húsvét a halálon aratott diadal ünnepe. 

Míg Jézus ellenségei a keresztrefeszítést kiemelkedő sikernek könyvelik el, addig a tanítványok valami megmagyarázhatatlan kettős élménytől roskadoznak. Látták, hogy Jézus meghalt a kereszten, de mégis úgy érzik, úgy látják, hogy él. Úgy érzik, hogy Jézussal együtt ők maguk is legyőzték a halált, letiporták, elemésztették. Nem lehet őket már megfélemlíteni sem keresztrefeszítéssel, sem a halál más formáival, sőt nemcsak, hogy halált megvető bátorság szállta meg őket, hanem még azt is állítják, hogy Jézus örökké él. 

A test nélküli lélek létezéséről meggyőződni óriási élmény. 

Én azonban eddig sem győzködtem senkit és ezután sem fogok, hogy higgyen a lélek létezésében. Csak hasonlatokat mondok. Látod-e a hangot? Nem. És mégis létezik. Látod-e a szagot? Nem. És mégis létezik. Látod-e, megfoghatod-e, becsomagolhatod-e a szeretetet, a hűséget, a jóságot, a reménységet. Nem. És mégis léteznek. Uralják, mozgatják a világot.

Tíz éve hunyt el velem egyidős lelkésznőtársam és barátnőm. Halála előtt két héttel magához hívatott és tájékoztatott a temetése részleteit illetően. Megnevezte a temetőt, ahová  temetkezni akart, a szertartást végző lelkészeket, utasított arra, hogy gyermekeit kíméljük az elmúlás rémségeitől, hogy vigyázzunk a könyveire és a virágaira. Azóta is ébrenlétemben mindig velem van, és álmaimban sokszor megjelenik. Beszél hozzám. Röviden, tőmondatokban. Többet néz, hosszabban kacag.

Hogyan mondjam el annak, aki csak gyűlölni tudja a halált és csak irtózni tud az elmúlástól, hogy a lélek örök és a szeretet erősebb a halálnál?

Sokasodnak éveim és sokasodnak halottaim is. Egyre inkább értem az idős emberek elvágyódó mondatát, hogy már ők is ott szeretnének lenni, ahol többen vannak ismerőseik, mint itt a földi életben. Elvágyódnak az öröklétbe. Mint ahogy az énekes vágyódik feloldódni a minden hangot kihangsúlyozott éneke végén, mint ahogy a táncos vágyódik megpihenni a tökéletes mozdulatokból összeállított produkciója végén, úgy vágyódnak súlytalan öröklelkűségbe a szép és hosszú életet élt emberek.

De mint a leszakadt hidak, a fagytól elpusztult virágzó fák, olyan torz érthetetlenséget égetnek belénk a fiatalon meghaló emberek. Kudarc és félelem lopódzik szívünkbe, mert minden élettől a teljességet várjuk. Elhűlünk, amikor látjuk, hogy valaki átlépni kényszerül az öröklétbe egy csak félig, vagy csak részben megtett útról. 

Nem értjük, hogy miért van virágzás, ha nem adatik meg a gyümölcsérés és a maghozás időszaka. S miközben az elmúlás miatti félelmünk dühvel tölti el lelkünket, egyszer csak megérezzük, hogy titokzatos módon bennünk és általunk összekapcsolódik a múlt, a jelen és a jövendő. A létezés titka megfejtésének mindennapjaiban egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy eggyé válunk valamelyik ősünk vágyával, vagy előre futottunk a jövőbe valamelyik utódunk életébe. Ezek a húsvéti élmények olyan lelki tapasztalások, melyekben a létezés átlépi a testi, anyagi határokat, és képessé tesz arra, hogy kimondjuk, a halál soha nem tud győzni az élet felett.

Hirdetés

A bölcsőtől egyenes út vezet a koporsóig. Ahol bölcső van ott koporsó is lesz.  Haláltudattal éljük le az életünket. Van aki nem bírja kivárni Isten hívó szavát és maga jelentkezik önként. Ilyenkor nagyon fáj, hogy emberi hangunk nem volt elég erős ahhoz, hogy a halálba indulót visszatartsa. Ilyenkor sem vitázni, sem bűnbakot keresni nem érdemes. Egyedül egy jó dolgot tehetünk, még erősebben szeretünk.

Nem hiszek abban, hogy a kiválasztottak örökké élnek, s mindenki más elkárhozik. Nem hiszek abban, hogy az emberek lelke állatokban és növényekben jön vissza újra földi életet élni. Én abban hiszek, hogy az Istentől kapott emberi lélek csak emberi testben élhet a földön, de állandó kapcsolatban van az ősök lelkével. 

Abban hiszek, hogy az üdvözülés azt jelenti, hogy az ember mocsoktalanul, tisztán tudja lelkét visszaadni Istennek. Olyan tisztán, amilyen tiszta születése pillanatában volt.  

Abban hiszek, hogy az életet és a halált, a születést és az elmúlást egy csomagban kapjuk Istentől, ezért mindkettő irányába alázattal kell viseltetnünk. 

Abban hiszek, amiben a régi emberek, akik a születést és a halált nem csak emberi cselekedetnek, hanem önmagukon túlmutató, az örökkévalóságot alkotó eseményeknek tekintették. Azoktól tanultam a halált szeretettel megemészteni, akik halottas ruhájukat  még földi életükben szépen előkészítették a tiszta szoba szekrényében, akik letakarták a tükröt és kinyitották az ablakot, hogy a lélek ha akar távozhasson, de akik hosszan tudtak imádkozni a koporsó mellett és imáikkal még egy kicsinyég ott tartották a nagy útra induló lelket. 

Én abban hiszek, hogy a szeretet megemészti a halált. Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást, mondta Jézus utolsó vacsorája alkalmával tanítványainak. 

Ha ma meghalnék, holnap ugyanúgy felkelne a Nap az égen, s ugyanúgy indulna az élet a földön, mint tegnap és tegnapelőtt. De tudom, hogy lélekben – ébrenlétben, álomban, látomásban –, biztatnám a hátrahagyottakat, hogy még erősebben szeressék egymást. 

Kiemelt kép: Shutterstock