Az Egyesült Államokban nagy hagyománya van az önkéntes munkának, mivel az egyetemekre jelentkező diákoknak szinte kötelező ez a fajta tevékenység. Thököly Emese régóta Kanadában él, és mindennapjai szerves részét képezi az önkéntes munka, amit először a gyerekei miatt vállalt be. „Húsz évvel ezelőtt, amikor kiköltöztem, otthon még nem volt divat az önkénteskedés, bár azóta biztosan változott a helyzet. Szinte bármilyen szakterületen végezhető önkéntes munka, ami a fiatalokat segíti, de ha belegondolunk, minden önéletrajzban jól mutat ez a fajta tapasztalat” – mondja Emese, aki 16 éve önkénteskedik a Montreáli Magyar Iskolában. Elsősorban saját gyerekeinek akart segíteni megtanulni magyarul. Most már történelmet-, kultúrát-, földrajzot- és gasztronómiát is tanítanak a diákoknak.
„A középiskolák emelt szintű osztályaiban szinte mindenhol kérik az önkéntes-tapasztalatot egy nonprofit szervezetnél.
Itt bármilyen területen dolgozhatunk. Ugyanakkor Kanadában nemcsak a fiatalok önkénteskednek, hanem a nyugdíjasok is. Nagy népszerűségnek örvendenek az ún. garázsvásárok, ahol mindenféle hasznos holmit és élelmiszert gyűjtenek a rászorulóknak. Ezekben gyakorlatilag csak nyugdíjasok dolgoznak” – fűzi hozzá a hatgyerekes családanya.
A jó példa is ragadós
Az önkénteskedésnek többféle módja van, és nemcsak időszakosan van rá lehetőség, hanem a mindennapokban is. A csíkkarcfalvi Gidró Paula régóta a csíkszeredai Pro Animalia önkéntese, állandó munkahely mellett. Számára az önkéntesség természetes dolog, mert szabadidejében szeret állatokkal, főként kutyákkal foglalkozni. „Itthon nem annyira elterjedt, mint a nyugati országokban. Kiskorom óta különleges kapcsolatot ápolok az állatokkal, nekem ez egy küldetés, hogy segíthessek.
Mindent felülmúló érzés, amikor látom, hogy egy kutya hogyan jut el az ároktól egy szerető családig, tudva, hogy ebben nekem is részem volt.
Minimális erőfeszítéssel nagy dolgokat tehetünk, legyen szó bárkiről vagy bármiről” – magyarázza Paula. Mint mondja, a szabadidejével mindenki azt tesz, amit akar, de az is egy lehetőség, hogy hétvégén, szabadidőben vesszük a fáradtságot, és teszünk egy lépést mások felé, legyen az egy közösség, az állatok- vagy akár a környezetünk védelme. Ahogy Paula fogalmaz: a jó példa is ragadós, nem csak a rossz.
Önkéntesség, kaláka – hívjuk bárhogy: jelen van a közösségben
„Az önkéntesség régóta ismert, csak nem mindig így hívtuk. Ha kalákát mondunk, úgy már ismerős, és bár utóbbi a kölcsönös segítségnyújtásról szól, ami az önkéntességben nincs benne, mégis úgy gondolom, hogy a közösségben megvan a nyitottság erre” – mondja Sándor Krisztina, aki szerint a kulcs a megszólítás módjában van. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke szerint programjaik egy része társadalom- és közösségépítő, másik fele pedig politikai jellegű. A fiatalok bevonása személyes kapcsolat és megkeresés alapján történik. Ebben az esetben is a tapasztalatszerzés és a kapcsolatépítés motivál. A szervezetben több olyan munkatárs dolgozik ma, aki egykor önkéntesként jött be az irodába egy projekthez vagy választási kampányhoz.
A járvány miatt az elmúlt két évben szinte teljesen megszűntek a bevált programok, önkéntességet kínáló projektek.
„Több szociális jellegű önkéntes munka került a látótérbe, mint a korábbi években, erre pedig ráerősített a háború miatt elindult menekülthullám. Jelen van a társadalomban, csak épp mindenkit a maga szintjén és a maga érdeklődési köre alapján szólít meg” – teszi hozzá Sándor Krisztina. Mint magyarázza, főként a választási években az önkéntesek munkája nélkül nehezen valósulna meg egy-egy jól kivitelezett kampány. Ebbe általában olyan emberek kapcsolódnak be, akiket személyesen is érint a választás – ismerik a jelöltet vagy szeretnének jobban belelátni a kampány működésébe, esetleg politikai ambícióik vannak. Valamilyen viszonzásra azonban számítanak az önkéntesek is. Megfelelő tájékoztatás, felkészítés és némi tárgyi vagy anyagi jellegű ajándékot szívesen fogadnak.
„Kevés olyan önkéntessel találkoztam, akit egyértelműen valamilyen érdek motivált.
Ha az önkéntesség a későbbiekben előnnyé válik számára, az többnyire nem tervezett, hanem így hozta az élet. Akár velünk, akár más szervezetben” – mondja az EMNT ügyvezető elnöke.
Pénz helyett élmény a fizetség
Vannak olyan fiatalok, akik részt vállalnak a közösségi munkából, akik elbírnak az ezzel járó felelősséggel – magyarázza Bogos Ákos, Csík Terület Ifjúsági Tanácsának elnöke. Meglátása szerint fokozatosan kell feladatokat bízni az önkéntesekre, ami adhat egyfajta motivációt a továbbiakban. A fesztiválszervezést nem lehet egy lapra tenni a karitatív programokkal, és a tapasztalat azt mutatja, hogy a
politikai szektorban azok a fiatalok vállalnak önkéntes munkát, akiknek határozott céljuk, hogy a későbbiekben is ezzel foglalkozzanak.
„Munkám során igyekszem ezt a közösséget segíteni kisebb-nagyobb sikerrel. Kampányok révén is sok tehetséges fiatallal találkozom. Események szervezésekor az önkéntesek teljes ellátást kapnak, ingyenes belépőket előadásra, koncertre. Ezek alternatív megoldások, és ezért gondolom azt, hogy az önkénteskedésnek is van több formája” – mondja Ákos.
Idő ajándékba
„Nagyon nehéz fenntartani az önkéntesek motivációját, hiszen ez még a fizetett munkatársak esetében is gondot okoz” - mondja Lázár Tímea, a csíkszeredai Juventutti Alapítvány vezetője. Több éves tapasztalatra alapozva úgy véli: a város összlakosságát nézve csupán egy maroknyi emberre számíthatnak, ha önkéntességről van szó. „Fontosnak tartom, hogy megismerjük ezeket az embereket, hogy ne várjuk el tőlük a lehetetlent. Ők is dolgoznak, van családjuk és előfordul, hogy éppen nem érnek rá” – mondja Timi. Önkénteseik sosem kaptak fizetséget vagy egyéb juttatást, a legtöbben a lelki feltöltődés, a tapasztalat miatt dolgoznak. Az alapítvány vezetője azonban úgy gondolja: jó lenne, ha az emberek életének részévé válna ez a fajta rendszeres tevékenység, amely által valamit visszaadnak a társadalomnak.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak
Nehéz úgy mesélni élményekről, hogy jóformán még magamban sem gondoltam át igazán, hogy az elmúlt pár napban mennyi történetnek, mennyi ismeretlen élethelyzetnek és mennyi szomorúságnak voltam a fül- és szemtanúja. Furcsa az is, hogy én már az otthonom biztonságából írom a sorokat, de azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak: tartanak valahová, s talán még ők sem tudják, hogy merre. Dénes Anita, egy gyergyószentmiklósi Vöröskeresztes önkéntes találkozása az ukrajnai menekültekkel.
