Más kérdés, hogy kinek mennyi linkség fér bele. A merevebbeknek, mint én is, elég nehéz dolgunk van, ugyanis nagyon ritka a karakán, egyenes tartású ember, akinek ugyanannyira fontos az ígéret, kimondani is, és betartani is. Ugyanitt jön csomagban a csalódás, még ezzel is foglalkozni kell. A középkorúak már tapasztalati úton tudják, miféle mondatban elhangzó ígéret az, amivel dolgozni lehet, és mi az, ami szélfútta ámítás. Ez utóbbiakat semmi esetre sem szabad komolyan venni, mert csalódás lesz a vége. Így aztán szépen lassan a mindennapi ígéretek ereje elhalványul, míg a nagy fogadalmak felerősödnek az életünkben. Azokra a fogadalmakra gondolok, amelyeket magunknak, magunkkal szemben hozunk meg, amelyek az életünk döntéseiben fő helyet foglalnak el. A vezérelveink ezek, amelyekből ilyenkor már nem engedünk –
emberek jönnek-mennek, a helyzetek, pénznemek, a jövedelemforrásaink mind változhatnak, de a tartás marad – ha volt már eredetileg is.
Ugyancsak tapasztalati alapon mondom, hogy a nagy fogadalmak, mint a házastársi például, már nem tudnak annyira visszafogni, mint egy évszázaddal korábban, mert menet közben felértékelődött az ember egyéni jólléte, az, hogy milyen minőségű életre tett fogadalmat. A teljes esküvői szertartás egy ígéret valójában, így hát érthető, hogy akinek fontos, hogy betartsa, amit ígér, nehezen jut el odáig, hogy felrúgja azt. Valahogy így szól, mindkét oldalról: „Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól? Ígérem! Ígéred-e, hogy leendő férjedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól? Ígérem!”
Aztán itt vannak a mindennapi, „mezei” fogadalmaink, amelyeknek legtöbbször már súlyuk sincsen, sem a közlő, sem a fogadó szintjén. Hiszen
annyi változóval kell minden nap megküzdenünk, hogy legtöbbször a legjobb szándék ellenére sem sikerül betartani őket:
megígérem, ott leszek, megcsináljuk, megveszem neked, együtt elolvassuk, majd hívlak – ilyen és ehhez hasonló mondatok, fogadalmak, amelyek a mindennapjaink alkotói. Sőt, a kitüntetett események fontos tartozékai, a létezés alapkövei. Ezek mentén szerveződik az élet, egy ígéret felér egy szerződéssel. Még ma is, jobb helyeken.
Látjuk, tudjuk, hogy mennyire fontosak az ígéreteink, mennyire meghatározzák talán még az életünk minőségét is, a napok tervezését mindenképpen. Mert
ha te ott vagy, ahol megbeszéltétek, de a társad nincs, akkor az elveszett idő, energiapazarlás, mert mérgelődni kezdesz, dohogsz és megsértődsz.
Ezeket a helyzeteket még valamennyire ki lehet védeni, illetve idővel megtanuljuk nem komolyan venni. Ha nem jön, felállok és továbbmegyek a napi dolgaimmal. Én régebben is, most is úgy oldom meg ezeket a helyzeteket, hogy vagy olvasok, vagy a munkámat hurcolom magammal egész nap, és ilyenkor előveszem, matatgatom, nem mérgelődöm hiába.
Persze, sokszor van az is, hogy egy fogadalom, főként hűségfogadalom akaszt a saját utadban, nem sikerül egy rossz – munkahelyi vagy magánéleti – helyzetből kiszállnod, mert megígérted, hogy hűséges maradsz. Ezek a valóban fájdalmas döntések, veszteségérzés nélkül talán meg sem úszhatók.
Mindannyian végigmegyünk a nagy és kis csalódásokon, a szakításokon, felháborodásokon és elhatárolódásokon, ráfizetéseken. A legnagyobb kérdés mégis inkább az, hogy vajon megoldható-e az, hogy a gyerekeinket ne bántsuk meg eleresztett és be nem tartott ígéretekkel? Hogy meg tudjuk majd mutatni, hogy
fontos betartani, amit megígérsz, hogy fontos olyat ígérni, amit emberileg képes vagy betartani, és ha nem vagy valamiben biztos, akkor azt feltételesen állítsd, ne bizonyosságként.
Sokszor kerülünk ilyen helyzetbe: anya, megígérted, hogy telefonálsz annak a bácsinak, aki megcsinálja, elhozza, amit szeretnék. Vagy: ugye elmegyünk, megnézzük, megvesszük, elhozzuk, átvisszük… Én ilyenkor elmondom, hogy nincs ellenvetésem, csak az idő nem biztos, hogy enged. És leülünk ketten egymással szemben, és elkezdjük betervezni. Ha határidőt tudok adni, nincs nyafogás menet közben, mindenki tud ezzel tervezni. Amikor eljön a határidő, akkor azonban nincs apelláta, meg kell csináljam, amit ígértem.
Ezzel a módszerrel egyébként esetleg belelátnak abba is, hogy ne ’add meg uram, de rögtön’ kapjanak meg mindent, amire vágynak, hanem időközben még tudnak mérlegelni is. Ugyanakkor abba is, hogy sok szempont kell egyszerre érvényesüljön ahhoz, hogy eredmény szülessen. Persze, ha többszereplős a munka. Emellett
megszokják azt is, hogy nem baj, ha nem most rögtön, de tudom, hogy anya megjegyezte, megkapom, hiszen megígérte, tehát meg is lesz. Megbízhatok benne, kerek a világ.
Az iskolai ünnepélyek kérdése, a meccsek pillanata vagy akármilyen teljesítmény-bemutató helyzet is ilyen, ha késni fogsz, inkább szólj előre: nem vagyok biztos benne, hogy időben odaérek, de igyekszem. Akkor nincs görcs, nincs sírás. Ugyanígy a más kapcsolatainkban is: talán érdemes előre szólni, ha nem egészen biztos, hogy sikerül, mintsem csalódást okozni. Mert tudod, ugye, a csalódás is két irányba vág: te is csalódsz, hogy nem sikerült, a másik meg benned.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Életem feléhez jutottam: Azt hiszik, megadtam magam, holott csak megválogatom a harcaimat
Nehéz ügy háborús időben írni. Mert semmiség, ami velem történik. Ami a mindennapjaimban zavar, amitől kiborulok, mind önző problémák, amik tényleg nem számítanak. Kitöltik ugyan a napokat, de vajon hányan voltunk konkrét menekülési helyzetben eddig? Amikor tényleg élet-halál a kérdés. Én ugyan voltam, és már többször hagytam hátra szinte minden kísérő tárgyamat, de ami most történik, elképzelhetetlen, nem hinném, hogy jól lehet ilyenkor dönteni. Csak dönteni kell, és menni előre.
