Akkor vagy a társadalomnak egy biztos alaptagja, akiben meg lehet bízni, és akivel szívesen működnek együtt mások is, ha betartod, amit ígérsz. Ha óvatosan ígérsz, csakis miután felmérted a helyzetet, nem válsz gyanússá. És mivel Erdélyben eléggé kis közösségek alkotják a társadalmat, viszonylag hamar körbeér, ha link vagy.

Már megint izzad a tenyerem. Már megint itt vannak a munkások. Egy jó pár hete nekiálltunk ugyanis kaput építeni, házfalat vakolni, és befejezni már végre ezt a házépítéssel járó életmódot, amire egyáltalán nem voltam felkészülve.

Nehéz ügy háborús időben írni. Mert semmiség, ami velem történik. Ami a mindennapjaimban zavar, amitől kiborulok, mind önző problémák, amik tényleg nem számítanak. Kitöltik ugyan a napokat, de vajon hányan voltunk konkrét menekülési helyzetben eddig? Amikor tényleg élet-halál a kérdés. Én ugyan voltam, és már többször hagytam hátra szinte minden kísérő tárgyamat, de ami most történik, elképzelhetetlen, nem hinném, hogy jól lehet ilyenkor dönteni. Csak dönteni kell, és menni előre.

Nyári időszakban kirándulni, ehhez összecsomagolni és elindulni ép idegrendszerrel megüt már egy szintet az egyedülálló szülőség tűrőképességi mutatóin. Mindez azonban csak alap: a téli, sízős-szánkózós kirándulásra felkészülni ugyanis „mindent visz”.

Ülünk az autóban, alig haladunk. Reggel van, dugó, időre megyünk, de már nem is idegeskedünk emiatt egy ideje. Beépült a mindennapokba: az itt töltött idővel számolni kell, ha valamiért később érnénk be az iskolába, mint kellene, mindenikünk tudja, hogy nem érdemes ezért egymást hibáztatni. Próbálnánk más útvonalakat is, de nem léteznek, ez van, és ez ennyi időt vesz igénybe.

Alulírott, vállaltam, ország-világ előtt, teljes meggyőződéssel, hogy a két, általam kihordott és megszült gyermeket tisztességes körülmények között felnevelem. A fogadalom időpontjában még nem voltam Facebook-felhasználó. Sem egyéb közösségi oldal tagja. Na, jó, talán Iwiwes voltam. Zilmann Zsuzsi tapasztalatai az okostelefonos gyermeknevelés kusza világáról.

Fütyi! Pfúj. Csúnyája! Cuni! Jajj, ki ne mondd! Lehetőleg soha. Ha kimondod, bevonzod az ősbűn varázslóasszonyát, aki megátkoz téged. Sajnos, valahogy így állunk hozzá a saját szexualitásunkhoz, szerencsésen átörököltük az évszázados taburendszert. Hogy aztán negyvenévesen még mindig erősen pironkodva tudjunk a nőgyógyásznál arról beszámolni, hogy a csúnyánknak valamilyen baja lehet.

Gyermeket nevelni nem egyszerű. Még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy erre valaha is fel lehet készülni. Vagy éppen tudatosan gyermeket vállalni, hiszen, amikor azt hiszed, hogy mindent tudsz a gyerekek neveléséről, tulajdonképpen sötétben vagy. Aztán egyszer csak örömanya, nagymama vagy valami hasonló vagy.

A több hónapos bezártság, az állandó félelem és bizonytalanság időszakában a környezetünk rögtönítélő bírósággá változott. Élnek benne kimondhatatlanul bűnösök és nagy megmentők, igazak és rettentő gonoszok... Kezdő kutyás napjaink egy szökős házi kedvenccel és agresszív kutyajogi aktivistákkal.

Vicceset szerettem volna írni a sofőrökről, az autózásról, az utakról, és legfőképpen a volánnál ülők egójáról, de sajnos, ahogy elkezdtem levetíteni magamban a filmet, jól felhúztam magam. Persze, ehhez szükséges az is, hogy én ilyen felhúzós fajtából legyek.

Ismét nyár van, és a gyermekeket tenger mellé kell vinni, mert ezt az irányt lőttük be évekkel korábban. Már az sem biztos, hogy miattuk tesszük ezt, de úgy tűnik, még mindig a tengerparti nyaralás marad a stabil családi program. Csakhogy időközben változik a család is: megcsappan, majd bővül.

Elég sokunknak napi gondja, hogy a pénzt megoldja, beossza, jusson elegendő, amire szükséges. Lehet egyáltalán annyit keresni, amennyi kell egy családnak, vagy marad mindig a havi újratervezés, amiből valami mindig kimarad?

Nőnek lenni. Felkavaró és indulatokat gerjesztő kérdés is tud lenni, ahogy manapság annyi minden. Feladatok, szerepkörök sokasága, megfelelés az elvárásoknak, hagyományoknak, miközben mi magunk is megkérdőjelezzük, hogy hol vannak a keretei, határai női létünknek. A kibeszéléssel segíthetjük egymást, de végeredményben magunknak kell megtalálni az önazonos válaszokat. Erre keresi saját válaszait Zillmann Zsuzsa állandó szerzőnk.

Tolom a porszívó rúdját, naponta többször is, változó mértékű düh kíséretében. Ilyenkor rettenetesen sajnálom is magam, hogy én ezt kell csináljam, hogy senki nem intézi el a dolgait maga után, hogy hiába beszélek, hogy ezek tényleg nem látják, hogy egész nap ezt csináltam, még egyszer minek kell szemetelni, piszkolni a házban. Minek...

Az utóbbi hetekben nagyon sok téma örvénylik a közbeszédben, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy én lettem az elmúlt években sokkal érzékenyebb, vagy valóban érzékeny témákat viszünk-visznek nyilvánosság elé, valahogy felbátorodtunk.

Mindenféle napok voltak mostanában: a méhnyakrák elleni küzdelem hete, házasság hete, szerelmesek amerikai nagyünnepe. Személyes érintettségem okán mindenik mellé rendelhetnék egy morgást– mostanában inkább a morgás megy nekem, mint a jövőbe tekintő reménykedés.

Szeretnénk hinni, hogy karácsony közeledtével az emberek lelke is fénybe borul. Olyan sokszor tapasztaljuk mégis, hogy ekkor sem vagyunk jobbak, együttérzőek, tülekedünk, hajtunk, gázolunk. Zillmann Zsuzsanna is, túl a házépítésen, amit velünk itt rendre megosztott, folyamatosan az idő, a türelem és ezek hiányának prése alatt igyekezett családfenntartóként helytállni. Most megint feszített a tempó, sietünk, és bár sokfélék vagyunk, jó lenne, ha az emberségünk a hajszában is megmaradna. Erről szól szerzőn

Nehéz nem a fennálló, karanténos, vírusos létről írni, hiszen mindannyian nyakig ebben élünk, emiatt sokunknak változott meg az életmódja, ha nem a világszemlélete. Emiatt naponta többször is még egy kis türelemért fohászkodunk. Vagy hátha csak a prioritások tolódtak el, helyet cseréltek, és minden megmarad(hat).