Egy ilyen utazás alkalmával – mert legtöbbet ilyenkor beszélgetünk a fiúkkal – szóba került, hogy a kisebbik gyermek vajon felelősnek érzi-e magát azért, hogy a szülei házassága félrement. Ő az „ordítós” nálunk, aki gyakrabban türelmetlen, és nehezebben kezeli a váratlan helyzeteket. Mire a nagyobb igen bölcsen megfogalmazta azt, ami a sok problémát, dühkitörést, üvöltést, és kétségbeesett helyzetet okozta:
Azóta is ezeken a szavakon rágódom: nem az önhibáztatás lenne az elvált szülők gyerekeinek az alapérzése, hanem a megmásíthatatlanság elfogadásával van a gond? Ezt nehéz elengedni? Hogy ez ilyen, rendben, és nézzük meg, mit kezdhetünk az új helyzetünkkel.
Igazán nem számítottam a fiam részéről ilyen bölcs, érzékeny megfogalmazásra, és úgy tűnik, a kicsit is megnyugtatta azzal, hogy ezt kimondta. Azóta nagyobb az egyetértés, erősebb az összetartozás, és kisebbek a titkok a mi hármasunkban.
Magamat elemezve azonban arra jöttem rá, hogy
Abban a pillanatban, amikor a sorsomat kézbe vehettem, amikor a helyzetbe én is beleléphettem aktív résztvevőként, ha kínkeserves áron is, de változtattam, a harcba beleálltam, nem tudott semmi akkora sérülést okozni bennem, mintha el kellett volna fogadnom ellenvetés nélkül a helyzetet, amibe kerültem. Bármilyen helyzetről legyen is szó. Addig forr bennem a düh és a megoldás keresésének kétségbeesése, ameddig el nem jutok egy részmegoldáshoz. Vagy egy lehetőséghez, az első térkőig.
De néha erre nincs lehetőség, és ez az érzés feszít heteken – hónapokon keresztül.
Ha képben kellene ábrázolni ezt az állapotot, akkor ahhoz hasonlítanám, mint amikor az átjárónál várakozom: ha nem nyomom meg a gombot, a lámpa soha nem fog váltani, és így átmenni sem lehet majd az úton. Ott toporoghatok mindaddig, amíg fel nem ismerem a gomb létezését, majd ennek megnyomásának a lehetőségét. Innentől kezdve a mozgás válik a fő tényezővé, és nem a várakozás.
Végigzongorázva az életemen, és megbogarászva minden egyes traumát, vagy azokat az eseményeket, amelyek traumaként raktározódhattak volna el, arra jutottam, hogy
míg néhány, potenciálisan traumatikus eseményből győztesen kerülhettem ki, épp azért, mert megvédtem magam, kiálltam magamért, vagy csak ellehetetlenítettem egy engem elnyomni készülő helyzetet.
Lemondani a változtatás lehetőségéről igazán nehéz számomra. Ordítani tudnék, amikor csak ismételten mondom, hogy mennyire nincs jól, mennyire igazságtalan, és ezt lehetne így is, meg talán úgy is megoldani, hogy változtatható/megoldható/könnyíthető lehetne egy rendszer vagy helyzet, és hol bolondnak néznek, hol azt kapom, hogy mindig mennyire elégedetlen vagyok. Majd jön a válasz is: „Engedd el!”.
Amikor belül forrong a düh, de kívül mégis cselekvésképtelenné dermedtünk. A helyzethez abszolút alkalmazkodás szükséges, és rengeteg „engedd el”-érzés. Ugyanazokkal, vagy rémesen hasonló problémákkal küszködünk, tehetetlenül várjuk, hogy legyen már vége, kerüljünk vissza a normalitásba, legyen minden úgy, mint régen volt.
Olyan helyzetbe, amikor elfogadni kellene a helyzetet, mert megváltoztatni azt teljesen esélytelen. Amit tenni lehet, azt már megtettük, most már szinte csak megfigyelőként és elszenvedőiként vehetünk részt ebben a világméretű történetben. Az érzékenyebbek ilyenkor igazán sérülnek. Dühössé válnak, majd elcsendesednek. Némelyek úgy veszik kézbe a sorsukat, hogy az már végzetes, visszafordíthatatlan.
Vajon a fiataljaink, érzékeny korba lépő kiskamaszaink sorsát nem ez a tehetetlenség, az „engedd el” felszólítás abszurditása határozza meg? Vajon kellően gyakran hallgatjuk meg őket?
korábban írtuk
Szabad-e, akarunk-e gyerek nélkül nyaralni?
Januárban tervezgetjük, márciusban pedig már alig várjuk: a nyaralás – főként, ha szeretünk utazni – sokszor az év fénypontja. Felmerül azonban a kérdés: „elég jó szülők” vagyunk akkor is, ha arra van igényünk, hogy néha ne a gyerekeinkkel legyünk?
