„Van egy hangadó az osztályban. Fiú, és ráadásul olyan jól megtermett gyerek. Nem tudom, mit hozhat otthonról, de rendszeresen megfélemlít néhány gyereket, manipulálja, irányítani próbálja őket. Fenyegetőzik, s ami még jobban megijeszt: mostanában mindezt az online térbe is kezdi kiterjeszteni. Már szóltunk a tanító néninek, de egyelőre nincs elmozdulás…” Aggódva meséli ezt egy másodikos kisfiú édesanyja, s a helyzet valóban nem könnyű. Szülőként élesen átéljük ilyenkor, hogy a gyerekünknek már – ha még csak órákra is – egyedül kell boldogulnia, és a napi feladatok, elvárások között úgy kell lavíroznia, hogy közben a gyerekcsoport dzsungelében is meg kell vívnia a saját harcát. Adott esetben egy kis „vezérkossal”.
Az óvodai és iskolai csoportokat a szakirodalom formális csoportnak nevezi, azaz nem egy közös cél vagy érdeklődés hozza össze őket, hanem maga az intézményi berendezkedés. Minden csoportnak megvan a maga „élettörténete”, van alakulási fázisa, aztán jön egy viharosabb időszak, amikor kitermelődnek a csoporton belüli szerepek, összeszoknak a tagok, majd jó esetben egy megtartó, támogató közösség születik. Van saját dinamikája, a gyerekek elkezdik utánozni egymást, egymáshoz mérni magukat, és már óvodáskorban is fontos hatással van mindez a személyiség alakulására, de persze még közel sincs akkora hatalma a kortárscsoportnak a gyermekre nézve, mint később, serdülőkorban.
A rangsor és a pedagógus
Óvodáskor végén már elkezd látszani, hogy ki vezéregyéniség, kik azok, akik befolyásolni tudják a többieket, de vannak, akik a peremen maradnak, különböző „rangok” alakulnak ki. Az iskolai osztályokban már egyre jobban láthatók a csoporton belül betöltött szerepek.
Katalin, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő mondja, hogy szerinte mennyire fontos tudatosan követni a csoportalakulást és azon belül minden egyes gyerek sajátos tapogatózását ebben az „új világban”. Kívánatos is, de néha félelmetes is lehet ez számukra, van, akinek könnyebben megy a beilleszkedés, van, aki örömmel veti bele magát a formálódó gyermekközösség életébe, a közös játékba, de van, aki egész nap anyukáját hiányolja, és ez megakadályozza, hogy kötődni kezdjen a társakhoz, részt vegyen a csoport életében. Katalin úgy véli, hogy
a jó óvónőnek mindezt látnia kell, és minden apróságot a saját igényei szerint támogatnia abban, hogy megtalálja a helyét a csoportban. Éles szemmel észre kell vennie, hogy kit kell érzelmileg jobban támogatni, kit kell picit visszafogni,
hogyan lehet közös tevékenységbe bevonni a félénkebbeket. Szóval a pedagógusnak szerepe és felelőssége van abban, hogy ki hogyan boldogul a csoportban, és igen, finom eszközökkel, mint egy érzékeny karmester, irányíthatja a dolgokat.
Megküzdési stratégiák már otthonról
A szülőre hárul, hogyan lép be a közösségbe a saját gyermekünk, és ott hogyan boldogul. Mert tény, hogy nem mindenkiből lesz véleményvezér, vannak temperamentumosabb, nyitottabb, de vannak visszahúzódóbb gyerekek is. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a közösséghez való szoktatás már az óvodáskor előtt, főleg, ha úgy látjuk, hogy csendesebb, bátortalanabb a mi csemeténk. És mennyire fontos ismerni egyáltalán a saját gyerekünket.
A csoportos léthez szükséges megküzdési stratégiák közösségben alakulhatnak ki. Teret és lehetőséget kell hát szülőként biztosítanunk annak, hogy a kicsi idejében megtapasztalja, miként viszonyuljon a többi gyerekhez. A szociális készségek kialakulása a családban kezdődik, és nagyon nem mindegy, hogy milyenek lesznek a kicsi első közösségi tapasztalatai.
Lehet, hogy a miénk született vezető, ő lesz az, akik kitalálja a játékokat, aki valahogy maga mellé vonzza a többieket. A kis vezérekkel általában csak akkor szokott gond lenni, ha ezt „erő-alapon” teszik, és akkor kell nagyon odafigyelni, ha már a bullying felé mutat a dolog (a lányok is lehetnek zaklatók, nemcsak a kisfiúk!). A családban sokat lehet tenni az empátia kialakításáért, fejlesztéséért, tudatosan lehet(ne) irányítani, hogy elfogadó legyen másokkal, a gyengébbel, a halk szavú társsal is.
Ha nem vezéralkat a csemeténk (ez már a homokozóban is látszik), akkor különösen fontos odafigyelnünk az önbizalom erősítésére. Otthon, a családban tudjuk leginkább felkészíteni arra, hogy hogyan védje meg magát, hogyan merjen kiállni magáért, és hogyan kérjen segítséget, ha baj van. És mindig mélyen éreznie kell: mi támogatjuk, mi mellette állunk.
Mi lesz az érték?
Az igazán jó óvó nénik, tancik azért általában odafigyelnek a csoportegyensúlyra. Tudják, hogyan kell előtérbe „tolni” a bátortalant, moderálni a „kis főnököt”, ők azok, akik teljesen letilthatják az erőszakot („nálunk ez nem szokás”), akik csapatépítő játékokon keresztül képesek empátiát ébreszteni a gyerekekben, és megmutatni, hogy mindenki jó valamiben. Nagy a felelőssége a pedagógusnak a csoportértékek kialakulásában is, sokat tehet azért, hogy ne az erő, a hatalom, az anyagiak szabják meg, hogy kinek hol a helye a csoportban.
„Problémásabb” csoport esetében szociometriát is szoktak alkalmazni, a szakszerűen elvégzett mérés általában jól kirajzolja az adott közösségen belüli erővonalakat,
csomópontokat, a legnépszerűbb vagy éppen peremen lévő személyeket. A kapott kép alapján lehet beavatkozni a csoport dinamikájába, hogy végül az biztonságos közösséggé alakuljon.
Tippek:
Prédikáció nem játszik. Majdnem teljesen fölösleges szülőként az észt osztani, hogy állj ki magadért, fiam, légy te az erősebb! Azt a tanácsot pedig végképp felejtsük el, hogy ha megütnek, üss vissza. Ezzel csak egy ördögi spirált indítunk be, az agresszió hosszú távon nem vezet célra. Másrészt pedig a csemete ilyenkor azt érzi: szüleim sem értenek meg, olyasmit várnak el tőlem, ami nekem nem megy.
Fogjuk vissza magunkat! Hacsak nem nagyon muszáj (például testi épség veszélyeztetése), ne avatkozzunk be a gyerekek közös tevékenységébe. Engedjük, hogy maguk oldják meg a helyzetet. De mindig hallgassuk meg, amikor ilyesmiről mesél a miénk, és próbáljunk együtt ötleteket keresni a megoldásra.
Nagyon nem mindegy, hogy mit visz otthonról a gyermek. Ha panasz érkezik, hogy verekedik pont a miénk, a mások hibáztatása helyett érdemes a családban is körülnézni. Vajon mi lehet a mi részünk csemeténk közösségi „performanszában”, miben tudnánk változtatni? Kérjük ki nyugodtan a szakember tanácsát, rövid és hosszú távon is megéri!
Jó megoldás csak közösen születik. Ha túlságosan peremre szorult, vagy épp az áldozat szerepébe kerül a gyerekünk, egy percig se hanyagoljuk, beszéljünk nyíltan erről a pedagógussal, kérjük a segítségét. Egymás hibáztatása nem vezet jóra, de határozottan kérjük a szakszerű közbelépést, ugyanakkor – lásd előbb – a saját házunk táján is nézzünk szét.
A gyermek testi-lelki épsége a legfontosabb. Ha úgy látjuk, már mindent megpróbáltunk, de még mindig szenved a gyermekünk a közösségben, váltsunk másra! De tegyük ezt megfontoltan, alaposan mérlegelve a lehetőségeket, keressünk olyan pedagógust, akiben bízhatunk, hogy ne kerüljünk ugyanabba a helyzetbe, mint korábban.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
