Már félig ébren voltam, amikor meghallottam az idegesítő csengőhangot. Csak résnyire merem kinyitni a szemem, mint a penge, úgy hasít halántékomba a fény, s ahogy az éjjeliszekrény felé hajolok, forog velem a világ. Óvatosan mozdulok, lassan emelem a fülemhez a telefont. Távolról, nagyon távolról szüremlenek felém Zsolt szavai, a tudatom lassan értelmezi azokat, és úgy pattanok ki az ágyból, mint akit áram ráz: félórányira vannak Kolozsvártól. Az lehetetlen, nyögöm ki. – Már miért lenne lehetetlen, csak hagyjam a recepción a kulcsot, ha korábban el kell mennem.
Hebegek-habogok, hogy valóban sikerült meglepniük, az émelygés hirtelen elviselhetetlenné válik, már a fürdőszobában motyogom, mennyire örvendek, hogy mégis eljöttek. Hosszan be, hosszan ki, lassan próbálok eltávolodni a WC-kagylótól. A fürdőkádban még áll a víz, az alján borosüveg.
A szobában szanaszét ruhák, törülközők, az ágynemű a földön, rajta felborult pohár, hatalmas konyakfolt, az ágy pedig...
Az ágy... Úgy hever ott Attila, mint aki eszméletét vesztette, a lepedő rátekeredve, karja egészen hátratörve, tisztára megőrültem, a meztelen felsőtestét bámulom, amikor összeomlani készül az életem. Sűrűbben veszem a levegőt, most nem hányhatok, most koncentrálnom kell, rendbe kell hoznom a szobát, az arcomat, az életemet... Leugrom a patikába, csak tudnak valami ellenszert adni. Magamra rángatom a nadrágot, közben próbálom felkölteni Attilát, muszáj magához térnie, mire visszaérek.
A folyosón már rohanok, csak az ágyneműs kocsinál lassítok, hogy elférjek mellette. Az ég küldte az utamba ezt a szekeret! Paplanhuzatot könnyen találtok, már csak egy lepedő kellene, az alsó polcot rámolom, amikor idős szobalány lép ki a szemközti szobából. Az agyam másodpercek alatt gyártja a lehetséges magyarázatokat, lám, így hozza egyik hazugság a másikat, és ennek most már soha nem lesz vége. Nyílt tekintettel néz rám az asszony, semmi rosszallás nincs benne, gyorsan taktikát váltok, előveszem a berozsdázott romántudásomat meg az őszinteségemet, bemutatkozom, s hadarom, hogy nyakig vagyok a pácban, díszvendégként hívtak meg egy fesztiválra, ebben a szállodában foglaltak nekem szobát, a férjem nem akart eljönni, én meg már akkor eldöntöttem, hogy most vagy soha.
Mintha gyónnék, úgy borítom rá a vétkeimet. Kezét a vállamra teszi, csak annyit mond szinte suttogó hangon, ráadásul magyarul: maga csak kísérje ki a partnerét a szobából, én megoldom. Nem emlékszem, hogy az anyám ilyen empátiával szólt valaha hozzám.
Az volt az érzésem, hogy régóta ismerem ezt az asszonyt, mintha egy másik világból érkezett volna, ahol nő a nőnek nem farkasa.
Az émelygés megszűnik, az agyam kitisztul, és mintha a női szolidaritásból bölcsességet merítettem volna, úgy beszélem meg Attilával a helyzetet, hogy szinte ő kér bocsánatot, miközben összeszedi a holmiját.
Csak az arcomon maradtak ráncok, a szoba patyolattiszta, mire megérkezik a családom.
A szívem még mindig kettőt ver egy helyett. Kerülöm a Zsolt tekintetét. Inkább a lányomat kapom ölbe, együtt nézzük az ablakból a „csápos” buszokat, a mellettünk csúcsosodó templomtornyot, már nem nő vagyok, csak anya. Kávéért indulok, ez jó kifogásnak tűnik, két emelettel feljebb megtalálom az asszonyt, próbálom becsúsztatni a zsebébe a hálapénzt, de leszorítja a kötényét, nem azért segített. Behúz egy szobába, becsukja az ajtót, és mint a bűnrészes, úgy figyelmeztet, hogy a neheze csak ezután következik.
Ifjabb korában vele is történt hasonló, de annak más lett a vége. A férje nem bocsátott meg neki, elváltak, azóta csak annyit tud róla, hogy külföldön él, újranősült. Ő meg hozzáment a szerelméhez, aki másfél évvel később infarktusban meghalt. Azóta egyedül él, és sokszor eszébe jut, hogy talán a hűtlensége miatt veszítette el az élete a helyes irányt.
Úgy ülök le az asztal mellé, mint aki színpadra lép. A boldog feleség szerepét alakítom, de tehetségtelenül, még mindig a gyerekbe kapaszkodom, képtelen vagyok a férjem szemébe nézni. Vajon érzi? Vajon ha tudná, megbocsátana? Egyáltalán akarom, hogy úgy éljünk, mintha mi sem történt volna? Vagy jobb lenne színt vallani. Elmondani, hogy eltévedtem, nem találom önmagam, hogy évek óta hazugság minden szavam, minden mozdulatom, hogy mellette nem vagyok nő, csak egy robot, hogy már nem hiszek magunkban. Elmondom. Talán meg kellene próbálnom egyedül.
Kiemelt kép: Shuttertsock
