Legutóbb akkor éreztem hasonlót, amikor a kislányom járni tanult: már nem száguldhattam saját tempómban, mint tettem azt még gömbölyű hassal is, meg később, a babakocsit tolva, meg kellett tanulnom a gyermekem ritmusához igazodni, vagyis totyogni mellette. Hatalmas kihívás volt. Több mint egy hete kényszerít a járvány pihenésre. Rohanás-elvonó ez számomra, tele ambivalens érzésekkel, mert jól esik végre felszusszanni, de a semmittevést élvezni képtelenség: dolce far niente boldogság nélkül, a jelzőt a kényszer elharapta.
Lelassulva, kissé berozsdázva indultam neki múlt héten egy interjúnak (végre egy kis munka a szabadban!!), Székelykeresztúrra érve azt lestem, hol dobhatnék be egy agyserkentő feketét, de minden kávézó, kocsma zárva, még egy kávégép se volt a láthatáron. A központi bisztróban égtek a lámpák, ez volt az utolsó reményem, de a kilincs ott is ellenállt. Tétován néztem szét, amikor nyílt az ajtó, a kukát hozta ki egy fiatalember.
A másfél métert szigorúan betartva kérdeztem meg tőle, nincs-e valahol egy rejtett automata, amikor felajánlotta, hogy – bár nincsenek nyitva, főz egy kávét.
Kiderült, hogy ő a tulaj, és azért jár be dolgozni, mert a kényszerszabadság alatt új ételeket akar kikísérletezni. Az életemet nem mentette meg ez a kávé, de a semmittevés jó darabig boldog lesz, mert eszembe jut majd, milyen jól esett, hogy a tilalom ellenére ihattam egy igazi feketét egy kávézó küszöbén. Milyen lenne az élet emberség nélkül?
