A húsvéti nagyheti hagyományban egészen a szájízünk szerint való a hat nap története és üzenete, de a hetedik nap, igen, a hetedik nem hagy nyugodni. Hol felemel és vigasztal, hol letaglóz.
Jézus bemegy Jeruzsálembe, virágvasárnap ünnepeljük ezt a dicsőséges bevonulást. Mai szóhasználattal így mondanánk: sztrájkolnak a Krisztus-hívők. Vonulnak, sztrájkolnak, mint napjainkban majdnem minden ország minden nagyobb városában. Nem tetszik, ami van, legyen valami más, tetszik, ami van, maradjon minden a régi. Áldott, aki jön az Úr nevében, és áldott, aki marad az Úr nevében, és áldott, aki segít, és takarodjanak az üzérkedők, és legyen rend. És jöjjenek a gyógyítások, jöjjön a gyógyító, hisz annyi a beteg, a mozgásképtelen, beszédképtelen, gondolkodásképtelen, együttérző-képtelen ember. Annyi a látható-, és oly sok a láthatatlan betegséggel küzdő, és oly sok a tagadó, oly sok a „nem vagyok beteg”, de mégis önpusztító, önsorsrontó ember. Én is az vagyok időnként. Tudom, miről beszélek. Szóval, jó, hogy Isten gyógyítókat küld, sőt megváltót.
Hát akkor miért ne hagynának el engem és téged?! A tanítványok imádták Jézust, s mégis épp akkor, abban az órában nem volt erejük, idejük, kedvük, elszántságuk mellette maradni, vele együtt imádkozni. Van szülőm, apám és anyám, de nem érnek rám, nincs idejük, mert dolgozni kell, mondják, nincs pénzük, hát elmennek, hogy máshol dolgozzanak, nincs idejük mondják, de a meccset meg kell nézni, és flekkenezni lehet. Van házastársam, de több időt tölt a munkatársaival, mint velem, neki sincs ideje, s amikor hazaér, pihennie kell. Van testvérem, de nem iker, és nem vagyunk egykorúak, és mindig majmol és megszégyenít, de ha segítenie kell, nincs ideje. Van az az énem, ami szeretnék lenni, kedves, okos, előrelátó és legyűrhetetelen, de az az énem utolérhetetlen.
Nagycsütörtökön miért ne maradnék magamra, ha Jézus is magára maradt, pedig ő meg sem érdemelte?!
A Golgotára menni pedig mindenki tud, ó szörnyűséges hatodik nap. Sőt, mindenkinek muszáj. Ebben az egyben tökéletesen hasonlítunk. Mindenki tud szenvedni akarva-akaratlan. Mindenki tud szenvedni, vérezni, erőtlenkedni, tétován lépkedni, a fájdalmat megélni és kimutatni, és rettenetesen félni. Keresztre feszülni, lelket kilehelni, nem kell oda nagypéntek, minden egyes nap le tudjuk bonyolítani ezt a halálbefogadó életvitelt.
Az új mitológiák, az evolúció és az ősrobbanás kicserélik a használt szótárat, új szavak hagyják el ajkunkat, és én elfogadom az így elmondott teremtéstörténetet is. Tágul a tudatom. De a régi szavakkal azért megkérdezem: lüktet-e a lét, áramlik-e a lélek benned húsvéthoz közeledve? Ki mered-e mondani, hogy győzedelmeskedsz a halál felett?
Volt egy asszony, aki idő teltével nem kapott szeretetet a férjétől. Elmaradt az ölelés, a csók, a kedves szó, a figyelmesség és a szívesség. Úgy érezte, mintha egy idegen mellett élne. Attól a fagytól, ami férjéből áradt, maga is megfagyott. Szégyellte is, de bosszút is akart állni. Ez utóbbi felülkerekedett. Bosszú, édes bosszú, hogy meglássad, kit dobtál el magadtól!
Nem sok idő múlva útjába került egy olyan férfi, aki csupa kedvesség volt, már-már rajongás. Engedett a kísértésnek, és azzal biztatta magát, hisz ez úgyis csak bosszú, semmi komoly. Elszánta magát az ellen nem állásra. Hadd jöjjön, aminek jönnie kell, megadóbb lett, mint egy fatalista, ennek így kell történnie. Szent belenyugvással hajtotta fejét a párnára, a férje horkolása már nem zavarta, lesz itt elégtétel, édesem! Megfizetsz te minden durva szóért, minden meg nem adott csókért, minden elmulasztott ölelésért, minden meg nem tett szívességért, minden fel nem tett kérdésért és minden meg nem adott válaszért! Álmában húsvéti tojást festett, kis lapikat és virágokat szorított rá a tojásokra, harisnyába kötötte őket, és hagymahéj levébe forgatta azokat. Odalépett melléje az édesanyja, álmában mindketten fiatalok voltak, pedig édesanyja már évek óta visszaadta lelkét teremtőjének, és ezt kérdezte: Mire készülsz? Hát húsvétra! Várom a locsolókat. Mire készülsz, jött újra a kérdés. A harmadik mire készülsz felriasztotta.
Volt egy asszony, aki sokszor mesélt nekem arról, hogyan szerette őt az édesanyja a másvilágról. Nem mondom, hogy minden történetét szerettem, de ezt nagyon.
Remélem, hogy az a kisgyermek, kinek földi maradványaira rábámultam a torony melletti régészeti szelvényben, sokszor igazította helyre szülei földi lépteit. Remélem, hogy Isten minden egyes olyan lelket visszaküld a földre egy újabb pályafutásra, aki idejekorán kényszerült levetni földi porköpenyét.
korábban írtuk
Benkő Ilona: A hibákból lehet a legtöbbet tanulni
Van-e olyan, hogy vállalkozó alkat? Vagy ez inkább fejleszthető készségek kérdése? Egyebek mellett ezt is megkérdeztük a pszichológus végzettségű HR szakértőtől. Újonnan induló sorozatunkban a vállalkozást fontolgató nőknek próbálunk fogódzókat adni.
