Jó nekem itt és most? Az ég odafönt „örökkék”

Amikor igent mondtam a szerkesztőség felkérésre, hogy a #jónekünkittésmost programhoz csatlakozva próbáljunk meg reményt csempészni az olvasók mindennapjaiba, volt még bennem lendület, úgy ítéltem, ebből másnak is jut…

Bevallom, az optimizmus napról napra apad. Ma nem jó nekem itt és most. Április van, fagy és hó. Káosz van körülöttem, és még soha nem éreztem a családomat ilyen kiszolgáltatottnak, az emberiséget ilyen védtelennek. A járvány miatt nem lehet mellettem a párom, a csevegést, a filmjeimet megunva szobájába húzódott a kamasz lányom, hiányoznak a baráti kávézások, a kollégáim, a csapatmunka. 

Fehér holló ritkaságával ért fel korábban az olyan nap, amikor nem lihegett mögöttem a munka vagy az ügyintézés, megszűnt az idő, amikor otthon, kócosan, hálóingben tehettem a semmit. Most, hogy ránk szakadt a vesztegzár, képtelen vagyok élni a kínálkozó csenddel. Két hete nem lapoztam bele a könyvembe, nem ragyog a padló, nem csillognak az ablakok, a gardrób rendetlen, a pormacskák gurulnak az ágy alatt, a virágmagokat ki se csomagoltam, és hiába áll a sarokban a padlásról előkotort rajztábla. 

Csak várok karba tett kézzel, tétlenül. Fogalmam sincs, mire. Hogy elüljön a szél? Hogy megadja magát a láthatatlan ellenfél? Hogy a világ tudósai heteken belül megtalálják a csodaszert? Elhisszük majd, hogy vége, vagy ezután már mindig kétkedve ölelünk magunkhoz rokont, barátot? 

Általában reménykedő vagyok, de bevallom, ma hiú ábrándnak tűnik a küzdelem. Levegőre, napfényre van szükségem. 

Pontosan emlékszem a napra, mikor először repültem. Február közepén jártunk, szmoggal kevert ködben úsztak a városok, minden szürke volt, sáros, én meg rosszkedvű. Erősen szorítottam a karfát, mikor a gép emelkedni, a gyomrom pedig liftezni kezdett, az émelygés csak fokozódott, mikor rádöbbentem, hiába ülök ablak mellett, nem látom, hogyan válik maketté alattam a város. És akkor történt. Mintha megnyílt volna a mennyek kapuja, elvakított a sárga fény, az ablakot áttörő sugarak az arcomat bizsergették, és amikor a káprázatból visszatért a látásom, egyik ámulatból a másikba estem: alattunk tejfehér felhőpaplan, úszunk a légtengeren, mintha angyalok tolnának. Akkor döbbentem rá, hogy a felhők fölött mindig süt a nap, és ezzel együtt megszűnt a levegőtlenség, a bezártság, a kiszolgáltatottság érzése, szétáradt bennem a nyugalom. Azóta többször repültem, de hasonlót soha nem tapasztaltam. Emlékszem, landolást követően ismét rám borult a felhőtakaró, de az ég végtelen kéksége megmaradt, elraktározta az elmém, sőt társult hozzá az is, hogy 

történjék bármi, az ég odafönt „örökkék”, vagyis a természet teszi a dolgát. 
Hirdetés

Tudatomnak ezt az emlékfiókját nyitogatom ma, és próbálom belül megtalálni a napfényt. Most, hogy mindezt leírtam, úgy érzem, menni fog.

Kiemelt kép: Shutterstock