Mostanság sok női magazin és könyv oldalain keresik a szerzők a női önbizalom, önbecsülés eltűnésének okait. Hogy honnan indul a „királylány vagyok” életérzés, kiknek, kinek van ebben meghatározó szerepe, és mikor ki teszi le az alapköveit a női önbizalom bevehetetlen, de sokat ostromolt várkastélyának. Kedves Olvasó, most ezt járnám körül egy kicsit veled.
Kétségtelen, hogy a kezdetek a foganás és várandósság idejére nyúlnak vissza, és ahhoz az örömérzéshez, amellyel a leendő apa és anya fogadja a kiskirálylány bejelentkezését a világba. Mind a két szülő viszonyulása meghatározó, ám mivel a női önbizalom gyökereit keressük, az apák szerepét domborítanám ki, hisz ő az első férfi, a lovag, aki a királylányt fogadja. És mennyire nem mindegy, hogyan fogadja! Amikor a csodától meghatódottan, enyhén reszkető simogatásokkal érinti párja hétről hétre növekvő pocakját, amikor elolvad a csecsemő egy-egy önkéntelen reflex-mosolyától, pelenkázás közben gurgulázó kacagásig puszilgatja hurkácskáit, azt üzeni a kislánynak, hogy imádni való vagy, minden porcikád szeretni való, egyedi. Amikor anyuka már kóvályog a fáradtságtól, ő egy Buddha nyugalmával pocakjára fekteti az órák óta nyűgösen sírdogáló tündért, aki varázsütésszerűen pár perc múlva álomba szenderül. Sokszor együtt fürdenek, sétálnak, hancúroznak, és láthatóan apának támadt egy új a szerelme kislánya személyében. Ilyenkor teljesen természetes módon megjelenhet az anyában a halovány féltékenység, de ez egy érett párkapcsolatban viccesen vagy komolyan megbeszélhető, mert teljesen életszagú. A szakasz zárultával pedig kialakul a kislányban egyfajta „elérhetetlenség”- aura, amely segíteni fogja őt abban, hogy tizenéves korában ne adja oda kegyeit szeretetmorzsákért túl hamar, túl könnyen akárkifiának.
Aztán hároméves kora körül szintet lép a királylány a női rafinériák területén: érdekes módon mindenféle külső kiváltó, irányító hatás nélkül, ösztönből vezérelve kibomlik belőle egy kis boszorkány.
A kacér nőci első szárnypróbálgatásainak lehetünk ámuló szemlélői mi, anyák, és kiszemelt célpontjai, első áldozatai ti, apák.
Őszintén szólva én a négyéves lányomtól tanultam a legtöbbet a felszabadult, örömteli nőiség megéléséről. Ott állt talpig ösztönben, kacér mosoly volt a rúzsa, szemének ellenállhatatlan csillogását a játék könnyedsége adta. Én paff maradtam, a férjem elolvadt. Sok szülő visszariad ettől a nyíltan csábító, flörtölő, provokatív kis bestiától, és sajnálatos módon sokszor leszidják, helytelenítik, bűntudatot keltenek a kislányban. Pedig még nem tapadnak erkölcsi ítéletek ezekhez a játékokhoz, de, sajnálatos módon, a külvilág reakcióiból a lánykák megtanulják, hogy ezek „rossz” dolgok, el kell őket fojtani. Egy szerep kialakulását, megélését tiltjuk le így, holott ez a női önbizalom elengedhetetlenül fontos alapköve.
Kedves Apák, nagymértékben rajtatok múlik az, hogy kislányotok milyen nőnek fogja érezni magát felnőttkorában, az évek során begyűjtött sebek, csalódások ellenére emlékezni fog-e arra, hogy valójában ő egy királylány, aki egyedi és csodálatos. Hogy bízni fog-e saját varázserejében, hogy kedvességével, mosolyával meg tudja-e hódítani a kiszemelt férfi szívét, az rajtatok (is) múlik. Semmi mást nem kell tenni, apácskák: rajongani tessék!
Kiemelt kép forrása: pixabay.com
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. novemberi lapszámában jelent meg.
