Elbagatellizáljuk. Valóban így van? Van-e megoldás? Vannak-e szakembereink? Vannak-e intézményesen működő lehetőségek a segítségnyújtásra? S majd ott van a családi, baráti mikrokörnyezet, amelynek képességei, ha korlátozottak is, de vállalja-e az ezzel járó göröngyös utat?
{hirdetes}
Nőileg időről időre ezzel is foglalkozunk, ha úgy tetszik, egyfajta küldetésnek is tekintjük, hogy a valóságunkról állítsunk egy tükröt önmagunknak. Igazán azonosulni történetekkel, érzésekkel lehet, s ezek megnyitják a lényegi kérdéseket is, amelyeket érdemes lassan felgöngyölíteni, részletekig menően megválaszolni. Ehhez adunk történeteket, probléma felvetéseket, s reméljük, bátorságot.
Kati 35 éves, az életének azon időszakáról mesélt, amelyben a mindennapok meghatározó része az erőszak és az alkohol volt, és gyerekként ebből esélye sem volt kilépni.
Hogy volt-e, van-e hatása az életemre, nem tudom, ma csak csendesen szemlélem magam, és megbékélek azzal, aki vagyok. Volt idő, hogy rettegtem, aztán „megkeményedtem”, aztán dühös voltam, majd sajnáltam magamat. Ma minden más értelmet nyer, de biztos, hogy hasznosabb lett volna a békés gyermekkor. Sokunknak sok sztorija van, nekem most egy esti történet jut eszembe. Kb. 14 éves lehettem, rutinos résztvevője a folyamatos balhéknak. Már éjszaka volt, a húgom békésen aludt, én éberen figyeltem. Tudtam, hogy ma sem ússzuk meg. Anyám a részegek kómájában feküdt, amikor az ismerős hangok ugrasztottak ki az ágyamból, s a szobaajtónk mögött állva vártam a fejleményeket. Ököllel verték a bejárati ajtót, az egyik „apám” próbált bejutni, akivel a legsúlyosabb éveinket éltük.
Az öklének nem engedett az ajtó, de a lábának már igen. Tokostól, meggyengült a sok év alatt. Igazából meg sem lepődtem, de mindig felfokozott állapotba kerültem, hiszen bármi lehetett a végkifejlet. A hangos csattanásokra anyám is felébredt, és őrült módjára rohant szembe a még dühöngőbb őrülttel. A legócskább szópárbaj és egymás ütlegelése, ez volt a következő epizód, majd velőt rázó ordítás, hogy GYERE, SEGÍTS! Nem volt más választásom, hiszen az anyám kért. A húgomra rászóltam, hogy bármi történjen, a szobában marad, és úgy léptem ki az ajtón, hogy én vagyok az erős, a védelmező. Ez a dolgom. Nem is kellett túlságosan erőltetnem a bátorságot, hiszen anyám úgy húzott be kettőjük közé, mint egy boxzsákot, hát megpróbáltam túlkiabálni őket, s lettem a hárító néhány ökölcsapásra. Ekkor már a hús darabolására használt kis fejsze anyám hátában landolt. „Szerencsére” otthon kezelhető sérülést okozott. Miután elráncigáltam őt a tett helyszínéről, - azt sem volt könnyű, hiszen valóságos mámorral vett részt az ilyen összetűzéseken - az „apám” magas feszültségének levezetésére még széttörte a konyhát, kiborította a hűtőt, és meggyújtotta az előszobai szőnyeget. Valószínűleg ez elég volt arra, hogy lehiggadjon, és elment lefeküdni. Ekkor már anyám is aludt, a lépcsőház lakói még nem biztos. A lakás lecsendesedését követően vettem a tálat, a rongyot, s amennyire lehetett, felmostam vért, kaját, plafont, hűtőt, kitámasztottam az ajtót, s tudtam, hogy nincs vége, számomra még nincs. Reggel suli, s délután ki tudja…
Sokáig természetesnek tartottam, hogy ilyen az élet, s csupán kivételnek láttam a normálisokat. A rokonság többször próbált hatni rájuk, de akkor még az alapvető problémáról, s a megoldási lehetőségekről nem nagyon volt információnk. Visszatekintve, hiányzott a valódi segítség, ami ma már adott, ha igénylik. Sok múlik a hozzátartozókon, s nekik is nehéz felvállalni az ezzel járó odafigyelést, energiát, empátiát, de akár kudarcok sorozatával is számolniuk kell.
A Nőileg magazin idei júniusi számában a bántalmazott nők helyzetéről, esélyeiről és lehetőségeiről beszélgettünk szakemberekkel, segítő intézmények vezetőivel.
