Én, úgy érzem, elég pozitív beállítottságú személy vagyok: a jó ember képzetével indítok ismerkedést, belelátok emberekbe sok olyan értéket, ami lehet, hogy még nincs is kifejlődve benne, de ezt az olykor naivitásba átcsapó átszellemültséget a valóság pofonjai alaposan kikezdik. Töretlen marad mégis ez a hajlam bennem, szerintem ezt hoztam.
Történt a nyáron egy olyan eset, amit eléggé nehezen dolgozok fel, mert annyira letaglózott, és átírásra kényszerítette ezt az idealisztikus elképzelésemet. Nem tudok napirendre térni fölötte. Rokonlátogatást terveztünk a családdal, és természetesen az autónkkal készültünk utazni, de ezt a tervünket a férjem balesete majdnem keresztülhúzta. Válltörése miatt nem vezethetett, én pedig a látens sofőr állapotában vagyok (van jogosítványom, de huszonéve nem vezettem), tehát úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk. Amikor megérkeztünk a buszállomásra, szembesültünk, hogy sokkal több utas várakozik a busz előtt, mint amennyi férőhelyes a jármű. Természetesen mindenki felült. Mi is, csak mi álltunk. Furakodva, gyúródva egymás hegyén-hátán. Egy szabad hely maradt, a férjemen levő kötés jelezte, hogy feltehetően sérült, ám ő nem akart leülni, mire az erélyes sofőr úr ráparancsolt:
– Maga ide leül!
Így leült, nagy ellentmondással küszködve, holott minden hirtelen mozdulat veszélyes lett volna számára.
A buszon ültek erejük teljében levő srácok, férfiak, többen. A lányom, kisfiam álltak egy darabig, aztán fáradtan leültek a földre. Én terpeszben egyensúlyozva vigyáztam mellettük, nehogy egy hirtelen fékezés során előrebukjanak. Álltunk. A férfiak néztek, aztán elfordulva rezzenéstelen arccal bámultak ki az ablakon. Teltek az órák. „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak.”
Senki nem állt föl, hogy a gyereknek, a nőnek átadja a helyét.
Közben leszállt pár ember, de még felkászálódott egy gyerekes család is. Ők is álltak, közben a kisfiú rosszul lett. Én akkor már elöl ültem, de gondoltam, mégiscsak felállok, hogy leülhessen a fiú, így kilát az ablakon, hátha az segít. Erre aztán rám mordult a sofőr:
– Maga a helyén marad!
Tudta ugyanis, hogy a család pár perc múlva leszáll. Aztán amikor megérkeztünk, elnézést kért, és visszaadta az utazási összeg felét…
Míg álltam a férfiak tekintetét, aztán szenvtelen elfordulásukat, mellbe vágott a női védtelenség. Nőként gyermekeimmel állok egy veszélyes, megterhelő helyzetben, körülöttem fiatal, erős férfiak, és egyikük sem próbál segíteni. A hitem, hogy egy férfi erős, óvó, védelmező, támogató, szinte hallható csörömpöléssel hullt darabjaira. A férjem tehetetlenségtől, dühtől szikrázó tekintete és a sofőr embersége mentett meg a teljes széthullástól. És hogy miért önállósodik, erősödik, olykor keményedik meg egy nő, arra érzékletes magyarázatot kaptam.
Szóval, beülök vezetni.
Fotók: Shutterstock
