2018 egyik nagy bestsellere volt az Elena Favilli – Francesca Cavallo szerzőpáros Esti mesék lázadó lányoknak című könyve, mely a New York Times sikerlistáját is megjárta. Nemzetközi sikerre tett szert, a társadalmi diskurzus részévé vált, sőt egy, a The Guardian újságnak adott interjúban a szerzőpáros úgy nyilatkozott, büszkék arra, hogy a könyv az ellenállás szimbólumává vált. Ez a könyv azért is érdekes, mert nem kizárólag felnőtteknek szól. Sőt. Úgy írták, szerkesztették meg, hogy a fiatal lányok is megismerkedhessenek a történetek által azokkal a nőkkel, akik dacolva a társadalmi elvárásokkal mindent megtettek azért, hogy céljaikat elérjék. Ezek a kis történetek segíthetnek a mai lányoknak kiállni önmagukért, felismerni azt, hogy nincs lehetetlen. Lázadó, a konvenciókkal, megszokásokkal perben álló nők ma is vannak, köztünk élnek. Hétköznapi emberek, akiknek a legfőbb erényük, hogy akárcsak elődeik, ők sem csupán önmagukért, hanem másokért, értünk is lázadnak.
Hangosan és némán
Lakatos Gabriella képzőművész, a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tanára számára nem kérdés, hogy lázad-e. Már kiskorában megmutatkozott, hogy ellene megy a rendszernek, mint mondja, ő felháborodásból lázad. „Első és egyben legmeghatározóbb »felháborodásom« a keresztelőmön történt, amikor a szomszéd falusi lelkész, aki életem első fölém rendelt hatalmát képviselte, egyébként a bevett protokollt követve, anélkül, hogy engedélyt kért volna, minden további magyarázat nélkül, egyszerűen leöntötte a fejemet vízzel. Iszonyú tehetetlenséget és azzal együtt haragot éreztem a nem csak hozzám képest hatalmas termetű tiszteletes iránt.
Lakatos Gabriellában konokul lázad a nő...
Jól emlékszem, ahogy kiszaladtam a helyiségből, kerestem egy akkora fadarabot, ami kényelmesen elfért kicsi markomban, és nekirohantam. Meg akartam verni.” Ekkor bukott ki először belőle a hatalmi visszaélések elleni lázadás, és ma is pontosan ugyanazt a haragot érzi, ha hasonlóan kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Az idő nem koptatta el az erejét, ma már legfeljebb jobban tudja, mi ellen érdemes lázadni, és mit kell elengedni. Gabriella többféleképpen is lázad: „Lázadok hangosan, harcosan, kuncogva, csendesen, némán.”
Hangosan lázad, ha igazságtalanságot, visszaélést tapasztal. „A hatalmi visszaélések ellen nagyon... Ez nagyon tudja feszíteni az igazságérzetemet, és általában mindenáron megoldást, feloldást keresek.
Ha egy mód van rá, és megszüntethetőnek látszik a probléma, harcolok, ameddig csak tudok, hideg fejjel, nagyon megfontoltan, jó stratégiával.
Ilyenkor »zsarnok kiiktatva« a háború vége.” Leginkább az oktatásban történő visszaélések ellen lép fel, mert úgy érzi, a gyermekek védtelenek, míg a tanárok nem.
Lázad ugyanakkor a politikai tájékozottság igényének hiánya miatt is, a közöny miatt, ami a mindennapjainkat meghatározza. Az ellen, hogy ne azért vezessenek meg bennünket, mert senkit sem érdekel. Ma már kuncogva lázad az ártatlan kis gonoszságok, kicsinyesség, intrikák, irigységek ellen. Csendesen, konokul lázad benne a nő, időnként a férfi, és sokszor harc lesz a dologból. „Ezért szültem és neveltem, nevelek egy csodálatos gyermeket, időnként »kialkotom« magamból. A sorsom ellen csendben, még annál is nagyobb csendben lázadok, észrevétlenül, pókerarccal. Ha pedig szóba kerül véletlenül, letagadom.”
„Óvatosságból nem mondunk ki mindent”
„Nem föltétlenül van bennem tekintélytisztelet – ami lehet rossz és jó is. Nem gondolom azt, hogy ha valaminek hagyománya van, azt csak ezért tisztelni kell. Azt is emberek hozták létre, és ha valami meghaladott, ha már nem működik, miért ne cserélhetnénk le?” – vallja Zsigmond Andrea színházi szakíró, egyetemi oktató. A csíkszeredai születésű, Kolozsváron élő színházi szakember szerint életkortól is függ, hogy az ember mennyire lázadó vagy sem.
Mindenkinek lehet igaza, mondja Zsigmond Andrea
„Most egy csendesebb periódusban vagyok. Nem biztos, hogy az a célravezető, ha az ember az első dühét kiönti. Bár megmaradt bennem a hit, hogy a dolgokat lehet jobbítani – az értelmiséginek, művésznek, tudósnak ez feladata is –, nem biztos, hogy az eszközöket mindig jól eltaláljuk” – fogalmazott. Andi szívesen meghallgatja a másik véleményt is, mindenkinek lehet a mondanivalójában igaz és jó, és úgy gondolja, meg kellene találni a hidakat, hogy megértsük egymást. „Korábban a fiatalok vakmerőségéből adódóan őszintén és nyersen kimondtam dolgokat, és nagyon csúnya, bántó, akár traumatizáló visszajelzéseket is kaptam. Másrészt valószínűleg én is bánthattam az írásaimmal embereket, és védekezésből reagáltak úgy. Az sem jó, ha amiatt kezdünk el hallgatni, nehogy megbántódjon valaki” – mutatott rá az érem másik oldalára.
Zsigmond Andrea szerint a lázadás egyik módja az újítás is, az új megszólalási módok keresése.
Maga is műveli, mivel a hagyományos színházi műfajokból hiányolja a humort, a játékosságot, ami az őszinteséget is lehetővé tenné. „Azt hiszem, a #találtmondatok-ban épp ezt találtam meg: őszintén kimondani, ami foglalkoztat bennünket, ami akár vicces is lehet, persze név nélkül” – mondta azon projektjére utalva, hogy színházi fesztiválokon, kocsmákban, kötetlen közegben elhangzott „frappáns” mondatokat gyűjt össze és tesz közzé Facebook-oldalán. „Keresem a műfajokat, amelyekkel meg tudjuk piszkálni azokat a kérdéseket, amelyeket már nem merünk nyíltan feltenni. Mert egyre többször érzem úgy, hogy hamis lesz a világ: félelemből, óvatosságból nem mondjuk ki, amit valóban gondolunk” – indokolta a kezdeményezést.
Bevallott feministaként úgy látja, erdélyi magyar közegünkben a férfiak nem viselik el, ha a nők lázadnak, ezért a lázadó nők egy idő után megpróbálnak lecsendesedni, óvatosabban csomagolják gondolataikat.
„Nem kedvez a közeg annak, hogy valaki aktivista módon szóvá tegye a dolgokat, fenyegetésnek érzik. Holott nem más ellen akarjuk ezeket a dolgokat tematizálni, hanem azért, hogy a nők is jobban érezzék magukat ebben a közegben. Nem a férfiak ellen szól a dolog. Csak fogadják el, hogy nőként bizonyos szöveget olvasva, bizonyos képeket nézve nem érzem jól magam – mutatott rá. – Amíg a nőnek csak a lába látszik, vagyis körülöttem a falon női lábak vannak, férfilábak nincsenek, kényelmetlenül érzem magam, mert van egy elvárás felém, hogy ilyen legyen az én lábam is, holott nem ilyen. A férfival szemben nincs ilyen elvárás a társadalom részéről. Sok ilyen helyzet van, amely nekem nőként frusztrációt okoz. A kreatívabb szakmákban a nőknek inkább a kiszolgáló, »alátevő« munkák jutnak. A színházban is, ahol általában a rendező férfi és a dramaturg nő, a fordítottja nagyon ritka. Mintha nem tenné lehetővé a közeg, hogy egy nő pozícióba kerüljön. Ez nem a pozícióért magáért lenne fontos.”
Csak őszintén érdemes
A gyergyószentmiklósi Miklós Réka külsejével is lázad, sosem volt egy tájba simuló jelenség. Tetőtől talpig fekete öltözete, gót kiegészítői, bakancsai, derékig érő fekete sörénye sajátossá, egyedivé tették megjelenését. Többen Bleeding Bride néven ismerik őt, hiszen ezen a néven vezette évekig blogját, és ezen a néven jelent meg két, felnőtteknek írt regénye is.
Miklós Réka, avagy Bleeding Bride csupán őszinte...
Azt mondja, ő mindig más volt. Bár próbált megfelelni, beilleszkedni, olyan lenni, mint társai, idomulni, nem ment neki. „Emlékszem, amikor kislányként rózsaszín hajcsatokkal indultam iskolába, csak addig bírtam elviselni, amíg beléptem az iskola kapuján. Ott azonnal kiszabadítottam a hajam, eldobáltam a csatokat” – gondol vissza a már kislányként lázadó énjére. Kiskamaszként aztán eldöntötte, hogy jó neki az, ha saját stílusa szerint öltözik, ha saját zenéjét hallgatja, és nem is próbál másokhoz hasonlítani, másoknak megfelelni. Azóta minden ruhadarabja fekete, állandó kiegészítője a gótikus rockot játszó zenecucc. Ettől datálja azt is, amikor felvállalta: elmondja, amit gondol. Mégpedig úgy, ahogy gondolja.
„A lázadásom főként ebben nyilvánul meg, és nem a stílusomban. Abban, hogy őszinte vagyok. Nem kerekítem mondandómat, nem formálom a hallgatóság igénye szerint. Csak azt mondom mindig, amit ott és akkor gondolok – fogalmaz. – Igaz, sokszor, sok esetben könnyebb lett volna az életem, ha hallgatok, vagy jobb lehetőségekhez kerültem volna közelebb, ha nem tartok ki a véleményem mellett, de én ilyen vagyok.”
Rékának néhány éve nagyon erős cenzúrája van ebben a „lázadásban”. Kiskamasz lánya, Szende vizsgálja nagyító alatt minden kijelentését és tart tükröt eléje. A kérdésre, hogy mi lesz, ha majd lánya is ilyen határozottan saját útjára lép, Réka nevetve válaszol: „Szülőként is igyekszem őszinte lenni. Vagyis a lányomnak soha semmit sem azért kell megtennie, mert én mondtam. Érvek mentén vitázunk, ha nem értünk egyet valamiben. És néha előfordul, hogy Szendének van igaza. Ilyenkor természetesen elismerem ezt.”
Bleeding Bride életében kifizetődőnek bizonyult a lázadó életmód, a lázadó magatartás. Főként azért, mert ez őszinteséget, szókimondást, következetességet jelentett számára.
Láz-adás
De mit is jelent tulajdonképpen a lázadás? Elszántságot? Bátorságot? Kreativitást? Önmegvalósítást? Szabadságot? Kitűnést?
A lázadás definícióját boncolgattuk Bakó Rozália Klárával, aki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karán tanszékvezető. Korát meghazudtoló módon, nagyon otthonosan mozog a virtuális világban, blogot vezet, közösségi oldalakon aktívan tevékenykedik. A szervezeti kultúra és kommunikáció szakértője, rengeteget utazik. És amíg egyik munkahelyéről a másikra tart, rajzol. Lázadó balerinákat. Ez idáig közel nyolcezer született belőlük.
„Nehezen tudom kizökkenteni magam azokból a témákból, amiket éppen tanítottam szervezetszociológiából. Mit jelent bekerülni egy rendszerbe, beilleszkedni egy rendszerbe vagy éppen abban a rendszerben valami kreatívat, valami nagyon egyénit művelni. Ez nemcsak személyiség-, hanem kontextusfüggő is. Most csak az jut eszembe, hogy amikor kicsi vagy, nem is számít még lázadásnak, ha földhöz vágod magad, és hogy nem azt teszed, amire épp utasítanak a körülötted levők.” Tanárember alaposságával továbbgondolva így egészíti ki: „Ha a lázadást úgy definiáljuk, mint az individualitás kreatív megnyilvánulása kontextustól függetlenül, akkor és nem tartom magam lázadónak. Ha azt veszem, hogy megkeresem azokat a közegeket, ahol ki tudok bontakozni – legyen ez a virtuális tér, ahol kreatív blogot készítek, vagy legyen ez a szakmai életemnek az a része, ahol vizuális módszertanokban próbálom megkeresni mások megértésének a módját –, akkor ilyen értelemben igen, lázadó vagyok.
Bakó Rozi a kreativitásban önmagára talál
Továbbgondolva, ha a lázadást szembeszegülésként definiáljuk, akkor ennek módját is vizsgálnunk kell. Ha érveket felsorakoztatva fogadsz vagy utasítasz el valamit, akkor az nem jelent lázadást. De akkor mi is az, hogy lázadás? Akár definíciós vitát is indíthatnánk. Jó kis címkefelhőt lehetne gyűjteni: #lázadás, #ellenkezés, #kreativitás, #kibontakozás vagy éppen #önkifejezés?” – boncolgatja a fogalmat. De visszakanyarodva a saját életére mégis a kamaszok lázadását érzi leginkább magáénak, az afféle láz-adást. Az energiatöbbletet és annak optimális kezelését. „Hogyha azt meg tudom élni, valamilyen alkotásban kreatívan ki tudom élni – mondjuk például a balerinák rajzolásában –, akkor ez lázadás vagy kreativitás?” – teszi fel a kérdést a három-, négy-, százlábú balerinák szülője.
Rólunk is szól
A cikk elején említett Esti mesék lázadó lányoknak című kötet mintájára Magyarországon Fodor Marcsi és Neset Adrienn is előrukkolt egy könyvvel. 50 elszánt magyar nő a címe, melyben ismert és kevésbé ismert magyar nőkről olvashatunk, akik példaként szolgálhatnak lányainknak, akik lehet, hogy a jövőben sikerrel alakítják majd világunkat, formálják világképünket, ahogyan tették elődeik. Illetve olvashatjuk már a Magyar mesék lázadó lányoknak című sokszerzős kötetet is. Szabó T. Anna költő e sikerkönyvről a következőket írta: „A hőseink nem tündérek, nem boszorkák, hanem igazi nők: erősek, okosak, bátrak. Van céljuk, és küzdenek is érte – mert hisznek magukban. Szeretnek, mégis szabadok. Megmutatják, hogy a sors alakítható, a boldogságot pedig akarni kell. Olvassuk és írjuk bele magunkat a lázadó lányok könyvébe!”
Közreműködtek: Csata Orsolya, Csatlos Tünde, Lázár Emese, Pap Melinda.
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. januári lapszámában jelent meg.
