A zene közösséget épít

{hirdetes}

Erika azt vallja, hogy a kórus kitűnő eszköz a csapatépítésre, diákjai visszajelzései pedig igazolják, hogy jó utat választott, amikor a zenepedagógusi munka mellett döntött. Mindent, amit tesz, örömmel, szeretettel és lelkiismeretesen teszi.

– Igen sokrétű tevékenységgel büszkélkedhetsz. Ezek közül melyik a legfontosabb számodra?

– Zenetanár vagyok. Innen indul minden. A kórus a Szatmárnémeti Református Gimnázium része, de nem feltétlenül arra építek mindent, hanem inkább a zenére. A kórus egy lehetőség, hogy a különböző középiskolai évfolyamok jobban megismerjék egymást. A mi iskolánkban minden teológia osztálynak van kórusórája, de nem egyszerre. Mindegy, hogy van hangod, vagy nincs, akkor is van kórusórád. Ezenfelül próbáltam olyan megoldást találni, hogy legyen egy csapat, amelynek tagjai szeretnének kórusban énekelni, közben pedig megismerkedjenek a fiatalabb vagy idősebb iskolatársaikkal.

– Tehát elsősorban a közösségépítésre fekteted a hangsúlyt?

– Igen, a zene eszközeivel. Nem feltétlenül csak az jön kórusórára, aki nagyon jó énekhangú. Volt olyan diákom például, aki kilencedik osztályban jelentkezett, hogy szeretne kórustag lenni. Meghallgattam, és nem volt oda való. Megegyeztünk, hogy csatlakozik, aztán a félév végén eldönti, hogy marad-e. És hát második félévben újra jelentkezett. Nagyon izgultam, hogy mi lesz, mert őt az altba kellett tennem, és nem volt erős altom. Viszont sikerélményünk volt, mert tizenegyedik osztályra már szépen énekelt, és ebben szerintem segített a közösség, a hangulat, a sok-sok élmény, amellyel gazdagodott, valamint az is, hogy sikerült azonosulnia a csapattal.

– Sokszor a szabadidődből is áldozol arra, hogy együtt próbáljatok.

– Igen, ez így van. Sőt előfordult olyan is, hogy egy-egy hétvégén az otthonunkban laktak a vidéki diákok, mert egész hétvégén próbáltunk, fontos volt, hogy színvonalas előadással készüljünk egy-egy fellépésre. A lakásunk ötven négyzetméteres, letettünk a földre matracokat, és igazi családias hangulatban zajlottak a próbák. Sok versenyre készítem a diákokat, olyankor is hazajönnek hozzánk. Szívesen főzök nekik ebédet, vagy együtt készítjük el azt. Olyan is volt már, hogy nem jutott időm kiporszívózni, és az egyik diákom, aki többször járt nálunk, kiporszívózott, amíg megérkeztek a többiek. Nem mondhatom, hogy baráti kapcsolat van köztünk, mert megadják a tiszteletet, de nekem nagyon fontos, hogy közvetlen legyen a hangulat. Csak úgy tudok jól dolgozni, ha kicsit elengedik magukat, és megmutatják, hogy milyenek ők valójában, így én is magam lehetek. Szebben szól az ének, ha jobban megismerjük egymást, és mindenki önmagát adja.

– Hogyan sikerül kialakítani egy ilyen bensőséges, közeli kapcsolatot?

– 2003 óta tanítok Szatmárnémetiben. Különböző generációkkal találkoztam. Három korszakom van a tanításban. Az egyik a szülési szabadság előtti időszak, egy év és pár hónap, amikor sokszor elgondolkoztam azon, vajon nekem való-e a pedagógusi pálya. Aztán jött egy hosszú, ötéves gyermeknevelési szabadság, viszont közben is tartottam a kapcsolatot az iskolával, a diákokkal. Visszatértem és eldöntöttem, hogy igenis maradok a zenetanári pályán. Az akkori diákjaim nagyon-nagyon nyitottak, őszinték voltak, ki voltak éhezve a munkára, és megerősítették bennem azt, hogy igen, jól végzem a dolgom. Lehet, hogy nem olyan normák szerint tanítok, mint ahogy azt elvárják egy tanártól, nem ugyanazok a módszereim, mint a klasszikus tanároknak, de én csak így tudok, és nagyon szép eredményeink voltak. Aztán megint elmentem szülési szabadságra a harmadik gyermekemmel, és amikor visszatértem, egy teljesen más generációt kaptam. Nagyon barátságosak voltak, de nem annyira nyitottak, mint az előző korosztály, ezért sokat kellett dolgoznom ahhoz, hogy kialakuljon egy bensőséges kapcsolat. De most is nagyon jó kis csapatok vesznek körül. Négy stílusban dolgozunk: könnyűzene, ifjúsági zene, népzene meg egyházi zene, ami kötelező, de mi ezt is megpróbáljuk kicsit a saját képünkre formálni, hogy jól érezzük magunkat benne.

– Miért választottad a tanári pályát?

– Véletlenül alakult így. Zeneiskolába jártam fuvola szakon. Tizenkettedikes voltam, amikor megismertem a férjem, és kicsit elmaradt a hangszergyakorlás, ezért a zenepedagógiára kerültem Benedek Melinda tanárnőm javaslatára, aki egyébként soha nem látott bennem hangszerest, viszont mindig azt mondta, hogy zenepedagógusi vénám van. Nagyon szerettem a tanárnőt, példaképemnek tekintettem, de ezt az egyet nem hittem el neki. Az öt év alatt sem sikerült meggyőződnöm arról, hogy ez a pálya tényleg nekem való.  De nem mertem bevállalni, hogy ne próbáljam ki, és egyetem után félredobjam az egészet. Kolozsvári származású vagyok, Szatmárnémetibe mentem férjhez, úgyhogy belecsöppentem egy idegen környezetbe, teljesen másképp gondolkodó emberek közé. Szerencsém volt, hogy megismertem Nagy-Baló Csabát, a Sárospataki Református Kollégium igazgatóját, aki bogdándi származású, nagyon jól dolgoztam vele. Ráadásul felkarolt és önbizalmat adott, látott bennem valamit, ami akkor nekem, pályakezdő tanárnak nagyon sokat jelentett.

– Fontosak-e számodra a versenyeken, fellépések alkalmával elért eredmények?

– Én egyáltalán nem szeretem a versenyeket, mert egy zsűri véleménye mindig szubjektív, az egész ízlés kérdése, nem akarom ilyen helyzetbe hozni a diákjaimat. Ezért hosszú ideig nem fektettem hangsúlyt a versenyekre, viszont nagyon sok felhívást kaptunk. Eleinte úgy mentünk, mintha nem versenyre mennénk, csak egy szépet énekelünk, csakhogy ez a módszer nem feltétlenül vált be. Úgyhogy mostanában figyelek arra is, hogy a diákoknak legyen sikerélményük egy-egy versenyen, tehát érjenek el helyezéseket. Odafigyelek erre, mert nekik fontos, hogy ne csorbuljon az önbizalmuk. Én azt szeretném, azért énekeljenek, hogy továbbadják az énekeket. Ezért is nagyon sok népdalt vagy népdalfeldolgozást énekeltetek velük. A nagyoknál például szórakoztatóbb, pikánsabb népdalokkal kezdünk, hogy felkeltsem a figyelmüket a népdalok iránt. Aztán már lehet a mélységek felé irányítani őket. Számomra mindenképp fontos az, hogy a gyökereikhez nyúljanak.

– Honnan ered a néphagyományok iránti szereteted?

– Kolozsváron kilencvenben indult útjára a Kuckó Gyermekcsoport, ott ismerkedtem meg a néphagyományokkal. Minden szombaton együtt énekeltünk, kézműves foglalkozásokon vettünk részt, működött egy színjátszó kör is, valamint táborokba jártunk. Később kiderült, hogy az édesapai nagymamám szucsági, és ott vannak adatközlők, akik tánccal foglalkoznak. Hát utánanéztem a gyökereinknek. A kilencvenes évek előtt ugye ez nem volt megengedve, később viszont érdekelni kezdett, hogy hova tartozunk, kik vagyunk, és ez az érdeklődés mindmáig megmaradt. Mivel románul végeztem az egyetemet, az első tanítási napjaimban nem volt mihez nyúlni magyar énekek szempontjából, úgyhogy arra építettem, amit a Kuckóban tanultam. Aztán Szatmáron megismerkedtem Fehér Kálmán bácsival, aki népdalgyűjtő, és meghívott minket a Hajnal akar lenni versenyre, így kerültem közelebb a szatmári népdalokhoz is.

– Van-e olyan eredmény, amelyre nagyon büszke vagy?

– Büszkeségről nem nagyon beszélhetek, viszont büszkén gondolok arra, hogy nagyon sok diákom megkeres akár zenei vagy egyéb tanácsért. Nagyon jólesik, hogy ezek a személyes kapcsolatok megmaradnak, és a tanítványaim visszajárnak. Az önkénteskedést is például az egyik volt diákomnak köszönhetem, aki megkeresett, hogy vállalnám-e cigány népdalok tanítását a roma gyerekeknek a Máltai Szeretetszolgálatnál. Mondtam neki, hogy több embert is tudok javasolni erre a feladatra, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy velem dolgozzon.

– És azóta önkéntes vagy a Máltai Szeretetszolgálatnál?

– Igen, az első két évben népdaloktatást vállaltam, jelenleg pedig gyakorolok a gyerekekkel. Nagyon sok zeneiskolás gyermek vesz részt a délutáni foglalkozásokon, ahol egyénileg foglalkozom velük. A Máltai Szeretetszolgálat végzi mindazt, amit nem sikerül otthon megoldaniuk a gyerekeknek, mert a családi hátterük nem nyújt erre megfelelő keretet. Én a zenei tevékenységben segítek a hegedű-zongora vagy zeneelméleti szakon tanulóknak. Emellett van egy kiscsoport, amellyel furulyázok.

– Önkéntes vagy az Aranykapu Egyesületnél is. Milyen tevékenységekben veszel részt?

– Az Aranykapu Egyesületet 2006-ban alapította Nezezon Enikő és Takács Andrea. Ők kerestek meg. Legtöbbször a népzenével kapcsolatban fordulnak hozzám az emberek, az egyesület pedig a néphagyományokra fekteti a hangsúlyt. Bár ma is aktív tag vagyok, pár éve kiléptem a hivatalos tagok közül, mert túl sok volt az iskolai teendőm, és nem tudtam annyi időt szánni az egyesületre, mint amennyit szerettem volna. Sosem váltunk meg egymástól, nem történt szakadás, csak papíron.  Négy éve citeracsoportot indítottunk Nauner-Agárdi Éva citeraoktató vezetésével. A többiekkel egyszerre tanultam a citerázást én is. Ezenkívül táborokban szoktam részt venni, ahol népdalt tanítok a gyerekeknek.

– Mindemellett bedolgozó tanár vagy a Babeș–Bolyai Tudományegyetem zenemódszertan és óvó-tanítóképző szakán. Milyen üzenetet igyekszel átadni a pályakezdő tanítóknak és óvónőknek?

– Szerintem nagyon fontos, hogy a tanítók és óvónők hogyan kezdik el a pályájukat. Próbálom rávezetni őket arra, hogy a gyökereink, a hagyományaink nagyon fontosak. Fontosnak tartom, hogy érdeklődjenek, kérdezzenek, nézzék meg, mi veszi körül őket. Bár én nem vagyok szatmári, és a férjem sem az, mert ő nagykárolyi, a gyerekeim meg a diákjaim szatmáriak. Tehát a gyökerek nagyon fontosak. Aki ide tartozik, az igenis jöjjön vissza ide! Menjen el tanulni, lásson világot, hogyha erre vágyik, de utána hozza haza a tudást, amit összegyűjtött. Ez az egyik célom, hogy erre felhívjam a figyelmet. Fontos az, hogy visszatérjünk, hazatérjünk, és itthon kamatoztassuk mindazt, amit megtanultunk. A másik célom pedig az lenne, hogy a magyar iskolák, óvodák, intézmények, illetve a magyar szülők tudatosítsák magukban, mennyire fontos az, hogy ha magyar vagyok, akkor magyar iskolába írassam a gyermekemet, és magyar nyelven tanítassam. És hogyha román vagyok, akkor írassam románba, ha pedig német, akkor német iskolába. Legyünk büszkék arra, amik vagyunk, hogy utána szépen együtt éljünk. Az én diákjaim szülők lesznek, tehát nekem fontos, hogy ők tudatosítsák magukban, hogy mindez mennyire fontos. Szatmáron például van zeneiskola magyar tagozattal, viszont nagyon kevés gyermek van a magyar tagozaton, és nekem a szívügyem ez is, hogy a magyar tagozat megmaradjon. Szatmárnak van filharmóniája, és milyen jó lenne, ha tagjai között sok magyar zenész lenne!

– Hogy tudsz ennyi mindenre időt szakítani, miközben három gyermek édesanyja vagy?

– Nagyon jó a családi háttér. A férjemnek is fontosak ezek a dolgok, és megért engem. Egyébként pedig szinte mindent a gyerekeimmel együtt csinálunk. Matyi, a nagyfiam tizenhárom éves, Janka tizenegy, Bogi pedig öt. Velük együtt kezdtem el a citerázást, a nagyobbak mostanra zeneiskolába járnak, hegedülnek. Amikor elkezdtem együtt dolgozni a máltásokkal, a gyermekeimnek is megtetszett az önkénteskedés, így most ők is ott segítenek, ahol tudnak. Sokszor viszem őket magammal táborokba, kirándulásokra, ami megint érdekes helyzeteket teremt. Egyszer például az egyik foglalkozáson megkértem a diákjaimat, hogy fejezzék ki érzelmeiket a táborral kapcsolatban, ki hogy érezte magát. A gyermekeim számára furcsa volt látni, hogy én mennyire ragaszkodom a diákjaimhoz. És voltak érdekes tapasztalataim, megkérdezték, hogy akkor én őket nem is szeretem, vagy ugyanúgy szeretem, hogy is van ez, nem értették.

– Mit jelent számodra anyának lenni?

– Szeretni, gondoskodni, odafigyelni, jelen lenni. Ez a legfontosabb, ez az első. Azért is tetszett a Nőileg felhívása, mert meggyőződésem, hogy nagyon fontos a jó példa mutatása gyermekeinknek. És nem fogsz tudni jó példát mutatni úgy, hogy elmondod, mit kellene tenni, hanem aktívan meg kell mutatnod, milyen az, amikor az ember lemond a saját dolgairól, hogy másnak egy kis örömöt szerezzen. És ez a dolga a pedagógusnak is, segítsen, irányt mutasson. Könnyebben tudom megtanítani a gyermekeimet különböző dolgokra, ha közben látják, hogyan viszonyulok máshoz is. Persze nagyon nehéz megteremteni az egyensúlyt, nagyon nehéz megoldani, hogy mindenre jusson annyi idő, amennyit szeretnék.

– Van-e olyan szabadidős tevékenység, amit csak te végzel? Van-e én-időd a napodban?

– Hát a napomban nincs, de az évemben lehet, hogy van. Végül is mindent, amit teszek, szeretek csinálni, és akkor igen, végül is magamért is teszem. Néha egy könyv, egy vers az, ami kikapcsolódást jelent számomra, keresek valami olyan tevékenységet, ami valamelyest csak rólam szól.

A jelölők véleményéből:

„Fiúk-lányok csengő hangja, hangszerszó, több szólam felcsendülése, jókedv, kacagások (ritkábban sírások) szűrődnek ki a szatmári Refi díszterméből... Csak a kórus telepedett le oda gyakorolni tanárnőnkkel: Mátyás Erikával. Ezeket követik a fellépések, jótékonysági előadások, amit a közönség mindig szeretettel fogad, ő pedig mosolyogva, néha könnyes szemmel és mindig büszkén áll velünk szemben a végén. Tudja, hogy jó csapatot hozott össze, viszont egy csapat sem működhet megfelelő vezető nélkül, ezt pedig mi is tudjuk.(…) Megtöltötte középiskolás éveinket zenével, jókedvvel, kórustáborral, közös programokkal és azzal az érzéssel, hogy egy olyan közösség részesei vagyunk, amelynek tagjai számíthatnak egymásra iskolán belül és kivül is egyaránt. (…) Minden iskolának, diáknak szüksége lenne egy Erikára. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor kettőt kérnék: párját ritkító.”

A zsűri értékeléséből:

„Akire volt diákjai és nem(csak) a diákok szülei tekintenek példaképként, az valóban példakép! Igen, egyetértek, mindenkinek szüksége lenne legalább egy ilyen pedagógusra az élete során, aki az értéket látja benne, akinek bizalmat szavaz, aki számára lehetőséget ad a nyitásra és a beilleszkedésre, akire később is gondol, és akit nem utolsósorban részesít a zene különleges, helyettesíthetetlen élményében.”

„A róla való értekezés és a sok jelölés arra mutat, hogy valami rendkívüli történik általa.”