„Kell a közösség biztató pillantása, az igazolás, hogy jó az útirány”

Mindenki Rózsa nénije Kolozsváron született, ott is nőtt fel, Szilágysomlyóra orvos férje kihelyezésével került 1979-ben. Iskolafogászaton dolgozott asszisztensként – így rögtön közvetlen kapcsolatba került a gyerekekkel.

A fordulópontot – mint sokak életében – a rendszerváltás utáni idő hozta el: a kilencvenes évek végétől sorra végzett el játszóházvezetői, irodalmi és néprajzi, népművészeti jellegű, majd pályázatírói, közösségszervezői képzéseket, amelyeket mind-mind felhasznált önkéntesen vállalt közösségi munkái során. Akkoriban, 1986-ban, illetve 1990-ben született lányai meg a kuckózás ihletésére gyermekverseket is írogatott, amelyekkel díjat is nyert.

Jelenleg nyugdíjas, mint mondja, „csak” a közösségi munkákat végzi: a szilágysomlyói EMKE, a Magyar Ház, a Játékkuckó és a Szedrinda hagyományőrző csoport vezetői teendőit látja el, közben szeretné befejezni és kiadni a szilágysági népijáték-gyűjtését, bővíteni az írott-tojás-gyűjteményét. Ezért mondogatja gyakran, hogy majd ha a nyugdíjból is nyugdíjba megy, talán több ideje lesz.

– Gazdag tevékenység, igazi példakép. Hogyan kezdődött minden? Honnan a hagyományőrzés iránti érdeklődés? Gondolom, nem véletlen, hogy éppen a rendszerváltás évében kezdte el a „szervezkedést”.

– Városi gyerekként nőttem fel Kolozsvár közepén, de szüleim a Maros, illetve a Küküllő mentéről származtak, így számomra a vidéki nyaralások mindig a megelevenedett népmesék csodálatos világába való betekintést nyújtották. Sajnos ma már ez nem annyira tiszta és elkülöníthető, de akkor az, amiről a nagyvárosban népi hagyományként beszéltek, ott a valós életet jelentette, és pontosan az fogott meg, ami eltérő volt mindennapi városi életünktől. A hevített kemencében való sütések, a szövőszék és a róla lekerülő csodák, a napon való aszalás, a hímzések, horgolások gyönyörűsége, a vidám vagy bús, de a munkát reggeltől estig kísérő éneklése vagy dúdolása a szebbnél szebb népdaloknak (amit ugyan otthon is hallottam), a lakodalmak, ünnepek szigorú szabályok szerinti zajlása, no meg az udvarok és istállók, ólak állatai élő-közelben – hát ez maga a Paradicsom volt számomra. Mindezzel beoltva tizenéves koromban megismertem a szász vidék mézeskalács-művészetét és a gyimesi hímestojás-mintáknak egy közel 800 változatot tartalmazó gyűjteményét. Ezek után már csak az kellett, hogy saját gyakorlatomba is beiktassam, amit tudtam, és amit csak lehetett. A tojásírást a nővéremmel együtt már akkor elkezdtük, amikor még szinte csodaszámba ment Kolozsváron is. Igaz, akkor még nem írókával (kesicével) és viasszal írtunk, mert viaszhoz nehezebben jutottunk, mint savhoz (amit egy kedves ismerős kémiatanárnőtől kaptunk minden húsvét előtt), így a hagyományos viaszos mintákat mi tollal és savval marattuk vissza a piros tojásokról. Abban az időben fogalmazódott meg a gondolat, hogy végigírjam az összes mintát. Erre pár évtizedet várni kellett ugyan, de néhány éve, most már lányaimmal, különösen a kisebbekkel együtt összeállítottunk egy több száz darabot tartalmazó gyűjteményt, ami több alkalommal szerepelt már kiállítási anyagként is. A „mézeskalácsosságot” is később teljesítettem ki igazán, amikor több mint egy évtizeden keresztül összesen 16 műemlék templomot és a Szent Koronát próbáltam meg méretarányosan elkészíteni mézestésztából. Ezek karácsonykor rendre a református templomban voltak kiállítva, majd a cserkészek vagy a fiatalok csemegéjévé váltak. Ami a „szervezkedést” illeti, azt lényegében kicsiben már a rendszerváltás előtt, a 80-as évek derekától is próbálgattuk, ugyanis amikor már alig lehetett édességet vagy akár iskolaszereket kapni, számba vettük férjemmel az ismeretségi körünkben növekvő gyermekeket, rászorultsági szint szerint rangsoroltuk, és amit csak egész év során jártunkban-keltünkben (mindig szerettünk utazgatni) találtunk, összegyűjtöttük, karácsony előtt nekiálltam mézeskalácsot és marcipánfigurákat is formázni, díszíteni, mindezekből csomagocskákat alakítottunk ki, és szétosztottuk őket a gyerekeknek. Persze ez sem volt egyszerű dolog, mert az „ügyeletesek” árgus szemmel figyeltek minden mozgást, és ha rövid időn belül többekkel találkozott az ember, az már rögtön gyanússá vált...

– Mi viszi tovább ma is? Honnan merít mindehhez energiát? Hogyan fér bele egyáltalán mindez 24 órába, 52 hétbe, 365 napba?

– Hiszem és vallom, hogy az életünket ajándékba kapjuk, és minden ember küldetéssel érkezik a földre. Hogy miben áll ez a küldetés, erre kell mindenkinek rájönnie. Gondolom, ha nem is tudatosan vagy szándékosan, de ezt keresi a legtöbb ember az életében, ezért próbálja meg magát minél több területen és próbatételben. Ha valamely közösségben sikerül valami, akkor jól érzi magát, értelmet lát a munkájában. Az önmagunknak való életben semmi fantáziát nem látok, ha nem igazolnak vissza, ha nincs kiért tenni valamit, akkor nagyon üresnek érezném a napjaimat, és értelmetlennek az évtizedeimet. Energiát pedig épp a munkából merít az ember, ha valami sikerül, azért, ha nem sikerül, akkor megint csak azért, hogy sikerüljön. Sokan mondják, hogy szerencsés alkat vagyok, de talán az a mondás sem épp véletlen, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Nem tudom. Tervem – mint azt hiszem, mindenkinek – az állandó megismerésekkel egyre több, hiába tudom már, hogy a 24 óra viszont egyre rövidebb, még próbálok minél többet belepréselni.

– Hogyan néz ki egy napja?

– Szerintem a napjaim is teljesen átlagosak: ébredéskor végigzongorázza az ember a napi teendőket, mindig figyelemmel a legközelebbi határidőkre, megpróbálja beosztani rá az időkeretet (ez azért nem mindig sikerül), összeszedi magát, felhörpinti az aranyló napkeltével összekacsintó kávéját, és nekilát. Kevés olyan nap van az évben, amikor ne lenne akár az EMKE-hez, akár a Játékkuckóhoz vagy a Szederindához kapcsolódó hivatalos intéznivaló, legyen az pályázatírás, elszámolás, új kiírások követése, programszervezés vagy lebonyolítás, vetélkedők szervezése, a Magyar Ház mindennapi életével kapcsolatos dolgok, kapcsolatok keresése és fenntartása és hasonlók, amelyek bizony sok esetben a napi 12-13 órát is lefoglalják – különösen ha a technika is csúfolkodik olykor az emberrel. A házimunka teljes felüdülés. Nemrég hasonló cipőben járó ismerősömmel beszélgetve értettünk teljes mértékben egyet azzal, hogy de jól is esik egy-egy kiadós takarítás vagy mosogatás!

– Mi a legnagyobb sikerélménye?

– No, hát az azért nem a mosogatás... A kilencvenes évek közepén kezdtem el átgondolni, hogyan tudnánk szervezett formában olyan elfoglaltságra sarkallni a gyermekeket, ami hasznos is, szórakoztató is, értéket is jelent. Akkoriban már nagyon sok szülő kényszerült külföldi munkára városunkban, a gyerekek sokszor csellengtek céltalanul iskola után, így szervezni kezdtem egy-egy rajz- vagy népdaléneklő vetélkedőt. Iskolafogászaton dolgoztam, ismertem én is a gyerekeket, sokuk körülményeit, hát pár tanító és óvó nénivel együtt megalakítottuk az akkor már pár éve működő Báthory István Alapítvány ifjúsági csoportját, a Játékkuckót. Itt jeles napokra, szokásokra épülő játszóházas foglalkozásokat tartottunk 15 évig heti rendszerességgel, pár éve már csak havonta jut rá időm. Közben elvégeztem Válaszúton a játszóházvezetői képzést, volt irányvonalam, ami mentén szervezzem a tevékenységeket. Beindultak a pályázatok is, ott anyagra, eszközökre pályáztam. Szilágysomlyóra kerülésünkkor ismerkedtem meg közelebbről a citerával, nagyon megtetszett, eldöntöttem, hogy felélesztjük a feledésbe merülő hagyományt. Pályáztam, ebből tíz citerát készíttettünk, oktatót szereztem, és 2006-ban megalakítottam a Szederinda citeracsoportot a Játékkuckó szakcsoportjaként. Ez a mai napig is működik, most már az ötödik generáció tanul citerázni, az elsők már végeztek vagy az egyetemek padjait koptatják épp, de most is érzik és tartják a citerásközösséget. Nem volt azért sima ez az út, eleinte a szülők nagy része is fölösleges időtöltésnek, ósdi dolognak tartotta a citerajátékot, a gyerekek fel sem akarták venni a szintén pályázati pénzből varratott viseleti darabokat, nehéz volt befonni vagy befonatni a hajat. Sok magyarázat, győzködés és számos utaztatás kellett ahhoz, hogy a hozzáállás megváltozzon. Szerveztük is az utakat, kerestük a kapcsolatokat, végül rengeteg fellépésünk volt, beutaztuk a megyét, Erdélyt, Magyarországot, és még Bécsben is citeráztunk. Ma már óvodáskortól jelentkeznek citerázni gyerekek, a szülők maguk akarnak már viseletet varratni, a gyermekek pedig szívesen és büszkén viselik azt, maguk fonják vagy fonatják a hajukat fellépéskor. A Játékkuckóból kiindulva most már a Báthory-iskolával közösen szervezzük évente a megyeivé nőtt népdal- és kistérségi versmondó versenyt, a régióra terjedő rajz- és meseíró vetélkedőket. A hagyományőrző kuckós tevékenységek során kezdtünk el adventi koszorút készíteni, karácsonyra mézeskalácsot sütni, húsvét előtt, most már viasszal és, az ugyancsak saját készítésű kesicékkel, a hagyományos minták alapján tojást írni. Ezeket a tevékenységeket most is tartjuk, de már számos házban és háztartásban készítik rendszeresen otthon is. Ez mind-mind a sikerélmények közé tartozik. Közben az EMKE programjait is szervezzük, kiállításokat, képzéseket, megemlékezéseket, irodalmi találkozókat, olvasókört, irodalmi kávéházat működtetünk, három éve amatőr felnőtt színjátszó csoport alakult a szervezet keretein belül prózai és zenei alcsoportokkal. Hál’ Istennek bőven van ott is mit tenni, unatkozni nincs idő. Természetesen mindezt nem egyedül végzem, lelkes és tevékeny emberek szintén sok idejüket fordítják a közösségi munkára.

– Kudarcok is érhetik munkája során. Mi jelenti azt a motivációt, amitől feláll és továbbmegy?

– Természetesen számos kudarcot is meg kellett élni, melyik gyorsabban, melyik igencsak nehezen orvoslódott, de úgy gondolom, ha valamibe belevág az ember, azt végig kell vinni. Ha nem sikerül elsőre, hát át kell gondolni, mi lehetett az oka, min lehet javítani, és újra meg kell próbálni.

– Visszakanyarodva a Mutass jó példát! programra, számított-e a jelölésre? Mi volt az első reakciója, amikor kollégáim értesítették arról, hogy Szatmár megyében ön lett a Mutass jó példát! harmadik helyezettje? Kellenek-e az ilyen visszajelzések, mint amit kapott a Nőileg programja által?

– Egyáltalán nem számítottam, a férjem ugyancsak tevékeny ember, rengeteget dolgozik a köz érdekében, én őt akartam jelöltetni, a lányaim mondták is, hogy rendben – aztán jött a hír... Meglepett, határozottan meglepett, mert mindig inkább a háttérben mozogtam, úgy éreztem, hogy ott többet és szabadabban tudok tenni. Olykor korholtak is érte, hogy ennyi tevékenység, és nem is tudnak róla, észre sem veszik... Úgy látszik, mégis észrevették valahol. Természetesen nagyon jólesett, jólesik a hasonló visszajelzés, mert ha közösségért dolgozik az ember, kell a közösség biztató pillantása, az igazolás, hogy jó az útirány, nem hiábavalóan dolgozunk, ezek is fontosak a továbblépéshez.

– Van személyes példaképe?

– Nagyon sok. Már gyermekként csodáltam nagyapámat, aki megjárta a „nagy háborút”, roppant szeretetteljes és bölcs ember volt, és úgy olvasott a természetből, mint más a könyvből sem. De a szüleimen, tanárainkon, ismert vagy ismerős embereken át még számosan, akik kitartóan, konokul és következetesen tették a dolgukat a maguk területén. Mindenkitől lehetett tanulni valamit.

– Munkája során különben mit tapasztalt, a mai fiataloknak van példaképük? Van szükségük példaképekre?

– Szerintem feltétlen szükség van példaképre, mindenkinek kell egy irány az életében, különben szanaszét kószál céltalan. Hiába tűzök ki én egy célt, ha nem ismerem az utat, amin hozzá eljuthatok, nem sokat érhetek el, és az sem mindegy, hogy mikorra. Az útra pedig rá kell hogy vezessenek a látottak, tanultak, tapasztaltak, amit átlagban másokon át, leginkább a jó példákon keresztül tanulhatunk meg. Sokszor mondják, hogy a mai fiataloknak nincsenek példaképei, én nem így látom. Szinte naponta tapasztalható, ahogy csüngenek valósággal egy-egy sikeres, kitartó emberen, csodálják az eredményeit – persze meg kell tudni találni a hangot, ami hozzájuk szól és el is jut, de ez talán mindig is így volt. Rossz példa is van bőven, az is igaz, ráadásul kevesebb a fizikai, a valós és hasznos szellemi követelmény, gyengébb az állóképesség, nagyobb a lelki bizonytalanság, tehát könnyebben lehet a rossz felé fordulni, a rossz példát követni. Ennek ellenére bízom a fiatalokban, sok a tenni vágyó, ötlettel teli, tehetséges ifjú, remélhetőleg kellő teret kapnak a kibontakozáshoz. Ugyanakkor kicsit sajnálom is őket, mert még emlékszem szép, nyugodt időkre, amikor nem egyik munkahelyről a másikra rohant az ember naphosszat, és voltak szép közös családi délutánok – de az egy másik világ volt, ők már ebbe nőttek bele.

A jelölők véleményéből:

Rózsa néni egy rendkívül dinamikus és ügyes személy, akire már kicsikorom óta példaképként tekintek, hisz ő volt az, aki létrehozta Szilágysomlyón a Kuckót, aminek köszönhetően összeültek a város magyar gyerekei, és sok tevékenységet folytatott (…) Rózsa néni szívvel-lélekkel küzd a közösségünkért, a hagyományainkért, a magyarságért. A sok önzetlen munka mindig meghozza gyümölcsét. A közösség tiszteli és becsüli munkáját.

A zsűri értékeléséből:

„Hatalmas lelkesedés és fáradhatatlan, kreatív tenni akarás rajzolódik ki a szederindás, kuckós szerdák, őszirózsás népdaléneklések, versmondások, Báthory-napi várjátékok mögött... Csendben és kitartóan, két és fél évtizednyi önkéntes munka és kulturális elkötelezettség. Remélem, sok évig hajtja még ez a tettvágy!

„A jelölések száma és a minden esetben eléggé körültekintő leírás alapján mondom: jó példa.”