Pál Krisztina társaságában az ember elfelejt szomorkodni, a gyerekekkel, kollégáival való közvetlensége pedig példaértékű. A Dalospacsirták névre keresztelt osztályában elsősök fogadják a betérőt, akire szinte azonnal átragad a vidám hangulat. Közösen énekelnek, furulyáznak, sőt egy csoportos ölelésre is szorítanak időt, rögtön látszik, hogy az osztálytársak szeretik, tisztelik egymást. Ebben nagy szerepe van Pál Krisztinának, aki méltán lett a Mutass jó példát! program hetedik fordulójának második helyezettje.
- Az 1762-ben alapított temesvár-gyárvárosi 1-es számú I–VIII. osztályos iskola tanulója volt a nyolcvanas években. Felfogta akkoriban, hogy egy nagy múltú tanintézet diákja?
– Diákkoromban nem ismertem az iskola múltját, viszont azt elmondhatom, hogy örömmel jártam oda. Nagyszerű tanáraim voltak, az osztályközösségek pedig nagy létszámúak.
– Önként vagy szülői biztatásra döntötte el, hogy tanítónő lesz?
– Gyermekkori álmom vált valóra, amikor elindult velem a vonat Nagyenyedre, a tanítóképzőbe. A több száz éves alma mater impozáns épülete lenyűgözött, az iskolaalapító Bethlen Gábor hagyatéka és szelleme volt az útmutató a nevelésemben, emberi és szakmai fejlődésemben. Kiváló tanáraimnak, nevelőimnek köszönhetem azt a hamuban sült pogácsával teli batyut, amellyel feltarisznyáltak a nagy útra.
– A nagyenyedi évek után visszatért a Béga-parti városba, és a Temesvári Nyugati Egyetemen folytatta tanulmányait, végül pedig szociális munkás képesítést kapott. Mikor kezdték érdekelni a szociális problémák?
– Mindig érzékenyen érintett embertársaim problémája, az egyetem segített abban, hogy segíteni tudjak.
Fotó: Farkas-Ráduly Sándor
– Az egyetem elvégzése után volt iskolájában, a gyárvárosi tanintézetben oktatott tizenöt évig, és ebből hat évet igazgatóhelyettesként is tevékenykedett. Mi volt az elsődleges szempont, ami alapján végezte a munkáját?
– Tanítóként, intézményvezetőként a minőségi és fegyelmezett munkát, a közösség formálását tartottam fontosnak. Hittem a kis közösség összetartó erejében, nagyszerű munkatársaimmal jó csapatot alkottunk. Azon igyekeztem, hogy a magyar tagozatra megfelelő képesítésű, jó szakemberek kerüljenek, akik otthonuknak érezzék az iskolát. Egy olyan erős közösséget hoztunk létre, amelyben gyerek, pedagógus, szülő egyaránt jól érezte magát, feltöltekezett és gazdagodott.
– Sokan azt mondják, hogy a gyárvárosi iskola jóval több volt egy egyszerű tanintézetnél. Mit nyert az a diák, aki oda járt?
– Nagyon odafigyeltünk minden gyerekre. Már akkor napközis rendszerben dolgoztunk, amikor a román kollégák nem is tudták, mi az. Melegebéd-programot indítottunk el a rászorulóknak, külön informatikatermünk és gazdag könyvtárunk volt. Az iskolán kívüli tevékenységeket tagozat szintjén szerveztük meg, így együtt kirándult, ünnepelt, szerepelt, koszorúzott az elsős a nyolcadikossal. Egyedülállóként indítottuk el 1999-ben a még ma is működő eurorégiós iskolai partnerkapcsolatot, amely három ország – Románia, Magyarország és Szerbia – négy iskolája között jött létre, és ezáltal a gyerekek, illetve a pedagógusok külföldi tanulmányutakon, táborokban, nemzetközi iskolai rendezvényeken vehettek részt. Nagyon jó kapcsolatunk volt a körzet óvodáival, egyházaival, tanévkezdéskor, karácsonykor és húsvétkor testületileg átvonultunk az Új Ezredév református templomba és a Millenniumi római katolikus templomba istentiszteletet hallgatni. Tanulóink kiváló eredményeket értek el az iskolai versenyeken, és megállták a helyüket a továbbtanulás terén is.
– Sajnos 2010-ben szomorú véget ért a sikertörténet, ugyanis egy tollvonással eltörölték a gyárvárosi iskola magyar tagozatát…
– A temesvári tagozatos iskolák megszüntetése nagy veszteség volt a helyi magyarságnak. Feletteseink eldöntötték, hogy a gazdasági válság idején a gyerekeken is lehet spórolni az államgazdaság számára. A váltás minden családot megviselt, hiszen így még nagyobb távolságot kellett bevállalni a magyar iskoláig. Nagy munka volt részünkről átirányítani minden gyereket a Bartók Béla Elméleti Líceumba, de az itteni munkaközösség nyitott és támogató volt a beilleszkedés és az elfogadás folyamatában.
– Nemcsak a kollégáival, hanem a szülőkkel is igyekezett mindig jó kapcsolatot ápolni. Mit nyer a gyerek abból, ha jó az oktató és a szülő közötti kapcsolat?
– A család és az iskola, esetünkben a tanító közötti kapcsolat lényegesen fontos, ugyanis mindnyájan azt akarjuk, ami a gyereknek a legjobb. Igyekszem bevonni a szülőket, nagyszülőket minél több iskolai tevékenységbe, legyen az előadás, színházlátogatás, családi kirándulás és még számtalan szabadidős tevékenység. Mindegyik szülői generációval jó kapcsolatot ápoltam, és mindig próbáltam nyitott lenni.
– Hogyan jellemezné magát tanítóként?
– Szívvel-lélekkel dolgozom, vidám ember vagyok, és a gyerekekkel, illetve a szülőkkel is nagyon sokat tréfálkozom, természetesen a jóérzés határain belül. Igyekszem megtervezni, következetesen végigvinni a munkámat, és egyre inkább úgy érzem, hogy a pályám kezdetén megélt szigorúság, megfelelési vágy átalakult, mára pedig emberségesebb, melegebb lettem. A tárgyi tudás megszerzése mellett nagyon fontosnak tartom az egymásra való odafigyelésre, elfogadásra való nevelést.
– Miközben az osztályteremben fényképeztünk, megható volt, amikor csoportos ölelésre hívta a gyerekeket. Nagyon ritkán lehet ilyennel találkozni…
– Gyakran vannak olyan tevékenységeink, amelyek alkalmával kifejezzük egymás iránti szeretetünket. Például társasjátékozás után a gyermekek kezet fognak egymással, és azt mondják, hogy jó játék volt, még akkor is, ha veszítettek. Karácsony előtt kedvességkártyákat készítettem, amelyeken minden napra volt egy feladat. Többek között az, hogy csak jó tulajdonságokat mondj az osztálytársadról, amikor odalépsz hozzá, vagy öleld meg. Az ilyen apróságoknak köszönhetően a gyerekek megtanulják kimutatni az érzelmeiket, elfogadni és tisztelni társaikban a másságot, ami javukra válhat a későbbiekben.
Fotó: Farkas-Ráduly Sándor
– Ön a speciális igényű gyerekekkel is sokat foglalkozik. Olyan tanítványa is volt, aki román közösségből jött, egyáltalán nem tudott magyarul, és két év múlva a megyei szavalóversenyen a második helyen végzett. Hogy sikerül ezt elérni?
– Nagyon sok pluszmunkával, odafigyeléssel; külön foglalkozom azokkal a gyerekekkel, akiknek szükségük van rá. Emellett iskolaszinten is számos programra várjuk a sajátos igényű gyerekeket, például vakációkban vagy tanévkezdés előtt anyanyelvi bejárótáborokat szervezünk, ahol azok is beszélhetnek magyarul, akiknek erre otthon nincs lehetőségük. Nagyon fontos a rendszeresség és az, hogy a gyerek szeretettel jöjjön a foglalkozásokra.
– Mit tart kiemelkedő eredménynek a szakmai pályafutása során?
– Szerintem a kis dolgokból épülnek föl a nagy dolgok, legalábbis erről szól a tanító munkája. Örülsz annak, amikor a gyermek fölismeri az első betűket, vagy szavakat formál belőlük, de annak is, hogy megszabadul egy beszédhibától. Ez olyan munka, ami sosem ér véget, és sokszor nem is negyedik osztály végén, hanem jó pár év múlva látod az eredményét.
– Az Eszterlánc Kulturális Egyesületnél végzett munkája sem elhanyagolható. Milyen szerepe van ott?
– Egy hagyományőrzéssel foglalkozó, négy tánccsoportot működtető egyesületről van szó, ahol körülbelül 120 gyerek táncol. Az előkészítősöket és elsősöket mozgósító Aprókák nevű csoportnak, valamint az Eszterlánc néptánccsoportnak vagyok a vezetője, az utóbbiba 11–31 év közötti fiatalok járnak, többségük középiskolás. A néptánccal és a hagyományőrzéssel a gyerekeimen keresztül találkoztam, ők kezdtek táncolni az Eszterlánc csoportban. Szükség volt rám, ezért hét éve én is bekapcsolódtam ebbe a mozgalomba, és nagyon-nagyon szeretem. A fő szakmai irányítónk Gombos András, a Szeged táncegyüttes vezetője, és kollégáimmal, Tamási Emesével, Szilágyi Borókával, Osváth Erikával, Kele Lídiával, valamint Nagy Áronnal együtt szervezzük a különféle hagyományőrző tevékenységeket. Szeretnénk hozzászoktatni a temesvári magyarokat ahhoz, hogy a táncházban is lehet szórakozni, ezért évente több táncházat is szervezünk, sőt mi is megyünk a különféle találkozókra. Mindezek mellett nyári táborokat, családi napokat tartunk, ahová a szülőket is szeretettel várjuk, és végül mindenki megtalálja a helyét.
– Mit szól a családja ehhez a változatos, zsúfolt programhoz?
– A férjem és a gyerekeim is nagyon támogatnak mindabban, amit csinálok. Mivel a gyerekeim az Eszterlánc tagjai, rendszerint együtt vagyunk, és több tevékenységbe is bevonom őket. Kevés a szabadidőm, de azért odafigyelek arra, hogy néha kipihenjem magam. A tanítói munkám és az Eszterlánc igazából minden időmet kitölti, de mivel szeretettel csinálom, nem teher.
– Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy második helyezett lett a Nőileg Mutass jó példát! programjának Arad és Temes megyei fordulójában?
– Nem értettem, hogy miért pont engem választottak, hisz nagyon sok kollégám, ismerősöm van Temes megyében, aki értékes munkát végez. Bár jólesett, hogy valakinek eszébe jutottam, sosem vágytam nagy elismerésre, mivel nem erről szól a munkám. Számomra már az is visszajelzés, amikor egy gyerek odajön hozzám és megölel, és az is, ha egy szülő megköszöni, hogy segítségemmel a gyereke leküzdött egy akadályt. Ezek a dolgok adnak szárnyakat a folytatáshoz.
– Ki az ön példaképe?
– Amikor elindultam a tanítói pályán, a volt tanító nénim minden szava ott csengett a fülemben. Ő egyike volt azoknak, akik hatással voltak rám az elmúlt évek során, én pedig megpróbáltam a környezetemben látott példák közül a lehető legjobbakat követni.
Fotó: Farkas-Ráduly Sándor
A jelölő véleményéből
"Szociális érzékenységének, türelmének és szakértelmének köszönhetően az osztályában tanuló sajátos nevelési igényű tanulók a későbbi években is benn maradnak az iskolarendszerben, középiskolai szinten is továbbtanulnak. A fejlesztőpedagógussal és a családdal való együttműködésre építve, jelenlegi osztályába egy halmozottan fogyatékos tanulót sikerült az iskolai oktatásba integrálni, ami nemcsak a kisdiák, hanem az egész osztályközösség érzelmi és közösségi fejlődését segíti. Pál Krisztina igazi közösségszervező. Tanítóként hisz abban, hogy minden gyerek érték, mindenki tehetséges valamiben, hogy mindenkinek helye van a közösségben, és hogy a körülmények alakíthatók annak érdekében, hogy a tehetségígéretekből tehetséges, sikeres, boldog felnőttek legyenek."
A zsűri értékeléséből
"Lenyűgöző pedagógusi, tehetséggondozói, közösségépítői pálya! (…) Megható számomra az a pedagógusi érzék és támogatás, mellyel egy gyermekben meglát valamit, és azt a csírát oda tudja fejleszteni, hogy sikerélménnyé, önmegvalósítássá váljék. Talán egy mai pedagógusnak ez lenne a legfontosabb feladata: segíteni megtalálni azt, amiben az a gyerek tehetséges, páratlan teljesítményre képes. Sok-sok ilyen pedagógust a magyar gyermekeknek!"
