A minap egy nagynevű és jó hírű közhasznú civil szervezet számolt be tevékenységéről egy székelyföldi városban. Az asztal egyik oldalán ültek a projektek vezetői, legalább nyolcan, mind férfiak. Velük szemben két nő, kedves kolléganőm és jómagam – a sajtó.
A kimerevített kép – úgy vélem – jól szemlélteti az általános helyzetet: az országban, Erdélyben még mindig kevés a női vezető. A „szebbik” nem képviselői továbbra is többnyire a támogató, előkészítő, gyakran nagyon értékes háttérmunkát vállalják a teremtés koronái mögött, miközben építik, fejlesztik a hímnemű „erős ember” imidzsét, karrierjét, és – elismerjük – néha biodíszletként is jól mutatnak.
Mi a baj ezzel? Az is lehet, hogy semmi. Az is lehet, hogy így kell lennie, ahogy a közvélekedésben rögzült, hogy nekünk, nőknek az igazi szerepünk a gondoskodás, a támogatás, a kényelmes és illatos hátország biztosítása. Lehet. De a történelem folyamán mindig voltak nők, akiknek szűk volt ez a keret. Az oktatás kiterjesztésével számuk egyre nőtt és nő, a magasan képzett, vezetői képességekkel is megáldott hölgyek szinte többen vannak már, mint a férfiak, de a létra utolsó előtti fokán mégis többnyire megállnak. A felső fokra kevesen jutnak fel. Vajon miért? Megállítanak, vagy bennünk van az ok?
A szerző
Ha mégis felér a létra tetejére a nő, majdnem biztos, hogy egy körrel mindig többet kell futnia – mondja egyik interjúalanyunk, aki nőként vezet színházat.
Ha mégis felér a létra tetejére a nő, akkor általában bizonyítania kell. Vigyáznia, hogy ne lássák hisztisnek, lenyelnie a könnyeit, amikor tehetetlennek érzi magát egy helyzetben, miközben a férfi nyugodtan asztalra csaphat, aztán újratervez, újra nekifut, nem adja fel. Mert meg kell mutatnia. Hogy közben ő hogyan változik? Hogyan szabja magára a vezetői szerepet? Ezt szeretnénk megmutatni Önöknek ebben a hónapban.
Házvezetőnők és autóvezető nők, műsorvezetők – nem a szavakkal játszottunk, amikor kitaláltuk a lap tartalmát, hanem minél több oldalról akartuk megmutatni a nőt, aki vezet. Azt látjuk, hogy erősek vagyunk, és törékenyek, de képesek végigjárni a választott utunkon. De! Másak vagyunk, másként működünk, és ha „vezérek” leszünk, jó lenne, ha a magunk módján vezethetnénk. Ha megtarthatnánk a másik nemmel egyenrangú, de ugyanakkor sajátos személyiségünket.
Címlapunkról egy ikonikus vezéregyéniség, egy olyan nő köszön az olvasóra, akire felnézünk akkor is, amikor nem az igazgatói székben ül. Merjük hát vállalni egyéniségünket, vezéregyéniségünket is. És ha érezzük a hívást és késztetést, merjünk vezetni. Bárhol. Mert igenis fel tudunk állni a létra felső fokára is.
Kiemelt kép: Shutterstock
