Történetek a felszín mögött

Februári lapszámunk Kopogtatójában a híres nagyváradi Kolozsváry-házat mutatjuk meg nektek, de egy izgalmas interjúba is beleolvashattok, melyben dr. Pongrácz Mária mesél életéről, afrikai missziójáról – utóbbiról írta egyébként az Orvos voltam Afrikában című népszerű könyvét.

Februári lapszámunk Kopogtató-rovatában a híres nagyváradi Kolozsváry-házba látogatunk. Gyertek velünk!

Fényűzés a Kolozsváry-házban

Bizonyára sokaknak nem kell bemutatni a nagyváradi Bémer (ma Ferdinánd) teret, ha még nem is volt alkalmatok felkeresni a Körös-parti várost, fényképekről, kultúrtörténeti cikkekből, könyvekből léphet elő a Kárpát-medence egyik emblematikus helyszíne.

Nagyvárad nulladik kilométerének számító terét ugyan a Szigligeti Színház impozáns épülete uralja, de nem törpül el mellette az egykori EMKE (ma Astoria) Szálló sem, mely egykor Ady Endre törzshelyeként volt ismert. Itt találjuk továbbá az egykori Pannónia Szállodát, a valamikor szebb napokat megért Rimanóczy szállót és gőzfürdőt, a váradi szecesszió egyik gyöngyszemének számító Poynár-házat, és innen nyílik a magyarul „új művészetként” meghatározható stílusirányzat számos jellegzetes palotáját felvonultató Fő utca is.

A sarkon ott áll az EMKE-hez hasonlóan a Sztarill Ferenc által tervezett Kolozsváry-ház – ebben álmodott meg két apartmant az MTVA nagyváradi tudósítójaként dolgozó Villányi Zoltán, amelyek egyszerre klasszikusak és korszerűek, egyszerre számítanak intim és közösségi térnek.

Először a már készen álló, a közösségi oldalakon megosztott fotókról ismert lakásba „kopogtattunk” be. Lakberendezési magazin oldalain látni ilyet, legutóbbi trendek – legyen szó a székről vagy csillárról, melyek elsőre vonzották a tekintetünket. (...)

Interjú-részlet a februári Nőileg magazin Más-kép rovatából

Afrikában éreztem magam igazán orvosnak

A gyász, a fájdalom elől próbált elmenekülni dr. Pongrácz Mária családorvos, amikor 2009-ben úgy döntött, missziós útra megy Kongóba, gyermekeket gyógyítani. Ezután még kétszer tért vissza a fekete kontinensre: a Közép-afrikai Köztársaságba, majd Elefántcsontpartra. Az ott töltött időszakról, élményeiről könyvet is írt Orvos voltam Afrikában címmel.

– Nem titok: egy óriási veszteség, a férje halála után döntött úgy, hogy elindul Afrikába önkéntesnek. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Az akkori helyzet sokkszerűen hatott rám, és olyan mélységnek éreztem, amiből nincs kiút. És mondhatnám, hogy véletlen volt – bár véletlen vagy van, vagy nincs –, de jött a lehetőség, hogy elmehetnék Afrikába gyerekeket gyógyítani. Azt akartam, hogy olyan emberek között legyek, azoknak nyújtsak segítséget, akiknek talán a bajuk, a lelkiállapotuk még súlyosabb, mint az enyém.

Amíg ott voltam, teljesen beszippantott az ottani helyzet. A feladatok kiszakítottak a saját problémámból. Nem oldotta fel a gyászomat, nem törölte ki az érzéseimet, de segített az a gondolat, hogy jót cselekedtem, tettem valamit másokért, olyanokért, akik szintén nehéz helyzetben vannak. (...)

A cikkek teljes, nyomtatott változata a Nőileg magazin 2020. februári lapszámában jelent meg.