Itt is jobb, mint Londonban

Az elvándorlási kedv nem újkeletű dolog, elsősorban a fiatalabb korosztály érintett, hiszen családdal már kevesebben vállalnak be ilyen kalandokat. Sok nehézséggel jár, mégis vállaljuk a kockázatot. Van, aki haza jön, és van, aki egy életre elkötelezi magát.
Hirdetés

19 évesen, befejezve az első évet az egyetemen, repülőjegyet vettem Londonba. Egyetemi hallgatóként gyakran hallottam azt, hogy itthon alig van munka, s ami van azért sem adnak sok pénzt. De

a megélhetésnél is nagyobb jelentősége volt a perspektíva hiányának. Egyszerűen nem volt pozitív jövőképem, 

ami általános jelenségnek számított az egyetemisták körében. Nem tudtam elképzelni, hogy itthon létezhet olyan munka, ami egyszerre tehet boldoggá és gazdaggá. Nem előre gondolkodtam, hanem a kalandokat, a tapasztalatot kerestem. Unatkoztam, és elrettentett a gondolat, hogy olyan életet éljek, mint a szüleim. A barátaimmal gyakran beszélgettünk erről, és általános volt a nézet: azért költözünk el, mert pénzre van szükségünk a boldoguláshoz. Persze egyikünk sem gondolkodott el azon, hogy ezt a boldogulást hol képzeli el.

Eszünkbe sem jutott, hogy az otthon az otthon, és bármennyi pénze legyen az embernek, azért a megszokott, ismerős, biztonságos környezet mindig hiányozni fog. 

Két évet éltem az Egyesült Királyságban, lassan jöttem rá arra, hogy minden döntésnek megvan a maga következménye és ára. Így is, úgy is le kell mondani valamiről, és személyiségfüggő, hogy ki miről mond le. Hogy ki mit tart fontosabbnak. Számos példát láttam arra, hogy valaki csak bizonyos ideig tartózkodik külföldön, és aztán hazaköltözik. De sok olyannal is találkoztam, akik ingáznak az országok között, és egyszerre két fronton próbálnak teljesíteni. És van, aki többé vissza sem néz, felépít egy új életet. Bárhová is költözzön az ember, ott új szokásokhoz kell alkalmazkodni. Nyitottnak kell lenni és integrálódni valahogy. Én is ezen ügyködtem közel két éven keresztül, mégis, keresve se találnék egy olyan napot, amikor igazán boldog voltam Angliában.

Mindig hiányzott valami, mindig éreztem egyfajta ürességet magamban. 

Bár elfogadtak az emberek, és aránylag gyorsan találtam állást magamnak, mégis alárendelt voltam. Nem igazán volt fontos a munkám, sokat voltam egyedül, és sosem beszélgettem annyit a családommal, mint akkor. A hokiszezon idején elbújtam a raktárban, hogy online nézhessek hazai meccseket, és olyan üzletben vásároltam, ahol voltak hazai termékek. Gyakran nevettek rajtam a kollégák, ha valamit nem értettem, és a legnehezebb, legalantasabb munkákat bízták rám, amelyeket ők nem akartak elvégezni. Akkor éreztem azt, hogy hiába jöttem el otthonról, a helyzet nem lett jobb. Továbbra sem volt jövőkép a fejemben, csak arra koncentráltam, hogy túléljem az ott töltött napokat. Ráadásul mindennél jobban hiányzott a családom, és ezáltal a biztonságérzetem.

Felértékelődött mindaz a szememben, amit pénzért nem lehet megvenni: a család, a barátok, a biztonság, az otthon.

Onnan szemlélve a dolgokat már nem is tűnt olyan kilátástalannak a környezet, amit magam mögött hagytam, ami elől menekülni akartam. Nyilván sok tapasztalatra tettem szert, nyelvet tanultam és embereket ismertem meg. De a legfontosabb tanulság az volt, hogy rájöttem: magányosan és kiszolgáltatva sosem fogom megtalálni a lehetőségeimet. Hogy

bármennyi pénz legyen a zsebemben, az nem biztosíték arra, hogy boldog leszek, és nem ezen fog múlni a jövőm. 
Hirdetés

Mások vagyunk, másra vágyunk, különböző tapasztalatokkal vágunk neki az életnek. Én azoknak a táborát erősítem, akik inkább itthon próbálnak meg boldogulni, mert képtelenek máshogy élni. Nem bánom, hogy megpróbáltam, hiszen nem fogok egy életen keresztül azon rágódni, hogy mi lett volna, ha… Úgy hiszem, nincsen jó vagy rossz döntés. Csak döntés van.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Vettem az üzenetet

Hirdetés