Ha az embr a Hideghegyet nézi, aligha jut eszébe, hogy Nicole Kidman és Jude Law körül nem Észak-Karolina, hanem jórészt romániai táj húzódik. Ahogy azt is kevesen tudják, hogy Andy Garcia Modiglianija nem Párizs macskaköves utcáin rótta köreit, hanem Bukarestben és a bufteai filmstúdió díszletei között. Románia évtizedek óta a nemzetközi filmgyártás egyik nagy átváltozóművésze: egyszer történelmi Amerika, máskor századelős Franciaország, és ha kell, ködös, időn kívüli rémálom lesz belőle.
A kétezres években Románia az alacsonyabb költségekkel, a tapasztalt filmes szakemberekkel és a változatos helyszínekkel sok külföldi produkciót vonzott.
Az utóbbi években azonban jócskán veszített ebből az előnyéből: miközben Magyarország kiszámítható filmes adókedvezménye Budapestet a régió egyik központjává tette, a romániai visszatérítési rendszer hosszú ideig akadozott. Bár a rendszert időközben újraindították, a nagy nemzetközi produkciókért folyó versenyben Románia ma már korántsem számít olyan magától értetődő választásnak, mint húsz évvel ezelőtt – a horror alkotói azonban láthatóan ma is találnak benne fantáziát.
Amerikai polgárháború a Kárpátokban
A Romániában forgatott nagyszabású hollywoodi produkciók közül alighanem Anthony Minghella 2003-as filmje, a Hideghegy a legismertebb. A történet az amerikai polgárháború idején, Észak-Karolinában játszódik, a hegyvidéki világot azonban nagyrészt Romániában teremtették meg: Brassó, Barcarozsnyó és Zernyest környéke, valamint a kovásznai Réty térsége is kapcsolódik a forgatáshoz, a film nyitó csatajelenetéhez pedig a Prahova megyei Potigrafunál alakítottak ki hatalmas csatateret.
Aki ma a film nyomába indul, ne egy épségben maradt amerikai falut keressen. A produkció kunyhókat, házakat, fűrészmalmot, börtönt és más díszleteket épített, ezek azonban nem váltak egységes látványossággá. Ami megmaradt, az maga a táj: a hegyek előtere, a hosszú völgyek és az a kissé érintetlen világ, amelyet a vásznon könnyű az Appalache-hegységnek hinni.
És nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a környék Amerikát alakította. A Kevin Costner főszereplésével készült Hatfields és McCoys című minisorozat ugyancsak Barcarozsnyó és Zernyest térségében forgott. A Kárpátok ezúttal a polgárháború utáni Appalache hátterévé váltak.
Nicolas Cage és a lángoló Transzfogaras
A Szellemlovas – A bosszú ereje nem feltétlenül az a film, amelyet a kritikusok a kétezres évek remekművei között emlegetnek, utazási szempontból mégis kihagyhatatlan. Nicolas Cage 2010 végén kezdett forgatni Romániában, és a stáb alaposan bejárta az országot: a Transzfogarasi út, a Vidraru-tó, Vajdahunyad vára, Nagyszeben, Bukarest, Târgu Jiu, Rovinari és Fărcășești környéke is bekerült a produkcióba.
A Transzfogarasi út a film egyik legkönnyebben felismerhető romániai helyszíne a szerpentinekkel, a sziklás hegyoldalakkal és a Vidraru-tó környékével,
bár aki ismeri a vidéket, annak az is feltűnhet, hogy a vágás olyan helyeket hoz egymás közvetlen közelébe, amelyek között a valóságban jókora távolság van. A filmen mindez egyetlen útvonalnak tűnik, bejárni viszont már nem lehetne ilyen egyszerűen.
És ha már hegyek, a frissebb produkciók közül különösen látványos a 2025-ös The Legend of Ochi. A film egy kitalált, Carpathia nevű fekete-tengeri szigeten játszódik, amelyet több romániai helyszínből raktak össze: az Erdélyi-szigethegység erdei és falvai, a Bâlea-tó magashegyi világa és a Transzfogarasi út egyetlen mesebeli földrajzzá olvad össze benne.
• Fotó: Facebook/Castelul Bran
Párizs Bukarest külvárosában
A 2004-es Modigliani című film Párizsban játszódik, az első világháború utáni Montparnasse művészvilágában. Andy Garcia alakítja Amedeo Modigliani híres festőt, Elsa Zylberstein pedig Jeanne Hébuterne-t, a festő társát, szerelmét és gyermekének anyját. A párizsi kávéházakban, műtermekben és macskaköves utcákon játszódó jeleneteket azonban nem Párizsban, hanem jórészt Bukarestben és Bufteán forgatták – azóta persze, Budapest lett az ügyeletes Párizs-imitátor.
Mick Davis rendező korabeli nyilatkozata szerint Csehországot és Portugáliát is számításba vették, ám
egyetlen bukaresti helyszínkereső nap alatt megtalálta mindazt, amire szüksége volt: régi házakat, műtermeket és kövezett utcákat.
A bufteai stúdió udvarán felépítették Montparnasse egy darabját, bukaresti helyszínként pedig többek között a Casa Drăgan nevű villát használták, illetve forgattak a Cișmigiu parkban is.
A film maga romantikus művészlegendaként kezeli Modigliani életét, ezért nem árt némi távolságot tartani tőle: több konfliktust és életrajzi eseményt dramatizál, de ettől még izgalmas látni, hogy egy Bukarestben készült film miként próbálja megteremteni a húszas évek párizsi művészvilágának hangulatát.
Egy vár három sötét szerepben
Vajdahunyad vára a film nélkül is úgy fest, mintha egy gótikus látványtervező kissé túlzásba esett volna: hosszú fahíd vezet a sziklára épült falakhoz, minden irányban tornyok, erkélyek és meredek tetők emelkednek, így talán nem is annyira meglepő, hogy a nemzetközi produkciók rendre vámpírokat, démonokat és baljós középkori történeteket költöztetnek ide.
Robert Eggers 2024-es Nosferatujában a vár külső képei Orlok gróf erdélyi otthonát teremtik meg. Amit azonban a néző egyetlen épületnek lát, valójában több helyszínből áll: az udvart egy csehországi várban forgatták, a belső terek jelentős részét pedig felépítették.
Ugyanitt forgott a The Nun – Az apáca is, amelynek története 1952 Romániájában játszódik. A film fiktív apátsága, ami angolul Abbey of St. Carta és a kerci kolostor lehetne) szintén nem található meg egyetlen helyen: Vajdahunyad vára mellett Segesvár, Mogoșoaia és bukaresti helyszínek is részt vettek a gótikus világ felépítésében.
A vár a BloodRayne című vámpírfantasyban is feltűnt, amely Fogarason, Törcsváron és Segesváron is forgott.
Miért szereti a horror Romániát?
A horror különösen gyakran talál otthonra Romániában. Kéznél van a gótikus vár, az erdő, a kolostor, a félhomályos nagyvárosi átjáró, és persze az a külső kép, amelyet a nyugati filmek régóta Erdélyhez társítanak. A jobb alkotások kezdenek is valamit ezekkel a helyekkel; a gyengébbek megelégszenek azzal, hogy a romániai táj eleve kissé baljósnak tűnjön.
A műfaj egyik egészen nézhető, a Netflixen is fellelhető darabja, a 2017-es A rítus Svédország északi erdejében játszódik, ám teljes egészében Romániában forgatták. A film operatőrének visszaemlékezése szerint a stáb a forgatási napok túlnyomó részét Bukaresttől mintegy négyórányira, magasan a Kárpátokban töltötte, abban a sűrű, helyenként szinte áthatolhatatlan erdőben, amely nem egyszerűen hátteret ad a történetnek, hanem fokozatosan maga is a fenyegetés részévé válik: ahogy a szereplők egyre mélyebbre jutnak benne, úgy tűnik el körülöttük minden ismerős kapaszkodó, míg végül már azt sem tudjuk biztosan, ők tévedtek-e el, vagy a táj zárult össze mögöttük.
A rendszerváltás utáni első amerikai bukaresti forgatások között volt a Subspecies vámpírfilmsorozat:
az első rész Prázsmárt is használta, a későbbi epizódokhoz pedig Brassó, Vajdahunyad és Sinaia környékén is dolgoztak.
És hát Románia horrorfilmes múltjának van egy kevésbé előkelő, de annál szórakoztatóbb rétege is. Bukarestben forgott a Seed of Chucky, két Hellraiser-folytatás, a Pulse és a Mirrors is. Utóbbiban egy befejezetlen bukaresti akadémiai épületből lett kiégett amerikai áruház. Ezek közül enyhén szólva egyik sem jó film, de együtt érdekes kordokumentumai annak az időszaknak, amikor a kétezres években sorra érkeztek az olcsóbb amerikai műfaji produkciók Romániába.
Bukarestnek nincs egyetlen filmes arca
Bukarest egyik legnagyobb előnye éppen az, hogy építészetileg nem egységes: a századfordulós paloták, a két világháború közötti modernizmus, a szocialista monumentalitás, a félbehagyott építkezések, az üveg és a beton néhány utcán belül egymás mellé kerülnek. Ami várostervezési szempontból néha zavaros, az a film számára valóságos kincsesbánya.
A politikai thrillerjeiről elhíresült Costa-Gavras Amen. című filmjében a parlament épülete vatikáni tereket játszik. Megint másként használja a várost Chloe Okuno Watcher című pszichológiai thrillere: egy amerikai nő Bukarestbe költözik, nem beszéli a nyelvet, és úgy érzi, valaki a szemközti ház ablakából figyeli. Bukarest ebben a filmben önmagát játssza, az idegenség pedig nem egzotikus díszlet, hanem mindennapi tapasztalat.
A könnyedebb véglet Rian Johnson A szélhámos fivérek című filmje.
A Peleș-kastély Rachel Weisz különc, dúsgazdag hősnőjének otthona, a felújított konstancai kaszinó és a kikötő pedig egy világjáró kaland részeként jelenik meg.
Itt nem az a meglepetés, hogy egy romániai hely teljesen felismerhetetlenné válik, hanem hogy milyen természetesen illeszkedik egy elegáns, földrajzilag szándékosan bizonytalan mesébe.
És van ennek az egésznek egy fordított, számunkra talán még érdekesebb vetülete is: miközben ma már hozzánk is érkeznek turisták azért, hogy felkeressék a filmekből ismert helyszíneket, az itt élők gyakran éppen mozizás közben ismernek rá egy-egy házra, várra vagy utcarészletre. Ilyenkor néhány másodpercre megbillen a filmes illúzió, és az ember azon kezd töprengeni: nem az a segesvári ház ez, amely előtt nekem is van egy fényképem, vagy nem a konstancai kaszinó bukkant fel az imént, csak éppen egy egészen más országnak álcázva?
