– Kiskorodban Nagyváradon gondjaid voltak a románnal. Terápia számodra, hogy románból fordítasz?
– Tizenkettedikes korom óta foglalkoztat, hogy az erdélyi magyar lét feltétlenül azzal jár-e, hogy búra alatt, zárt rendszerben éljünk? Egynyelvű környezetben nőttem fel, nem voltak román barátaim, nem tanultam meg románul.
A suliban meglepett, hogy mások tudtak, kevesebbnek éreztem magam, ráadásul a tanító néni a nyilvános megszégyenítést is bevetette pedagógiai módszerként.
Így kicsit erre tettem fel az életem: oldjuk meg, hogy ne legyenek ennyire élesek a határok, a magyaroknak legyen hozzáférhető a román, a románoknak a magyar. Nemrég jöttem rá, hogy az érzelmi, lelki egészségre, önmagunk és mások elfogadására alig figyelünk oda.
– Hogyan dolgoztál ezen később?
– Bukarestben a Duna TV-nél dolgoztam, akkor kezdtem el napi szinten románul kommunikálni.
Tudatosan is törekedtem arra, hogy legyenek román ismerőseim, barátaim.
Bizonyos dolgokat másként mondanak, tudnak, és lemaradok ennek a szépségéről, ha nem teszek azért, hogy a részese legyek. Az az érzésem, hogy ezért is jöttem vissza anno Pestről.
– Ott tanultál, de visszajöttél...
– Nem éreztem jól magam Pesten. A Bálint György Újságíró Akadémia jó suli volt, érdekelt is, de nem találtam barátokat. Az osztálytársaim révén éreztem, mennyire más közeg. Volt egy roma osztálytársunk, aki viselkedészavaros volt, és úgy gondolták, ki kell rúgni. Idegen volt számomra a kirekesztő látásmód.Kovács Péternek, a váradi magyartanáromnak is hálás vagyok, amiért úgy tanította meg a transzilvanizmust, hogy világos lett: nekem Kelet fele van keresnivalóm.
– Hogyan kerültél Kolozsvárra?
– Nagy veszekedések árán. Édesapám a Budapest Média Intézetet nézte ki nekem, én a kolozsvári újságíró szakot. Kolozsvárra jöttem, nem bántam meg.
– Édesapád, Stanik István, több erdélyi magyar lap alapítója, főszerkesztője volt. Törvényszerű volt, hogy újságíró leszel?
– Előtte leigazolt focista voltam. Kezdő játékosként meg voltak elégedve velem, de lett egy krónikus térdfájdalmam, és azt javasolta az orvos, ne tervezzek hivatásos sportkarriert.
– Jobb híján ott volt az újságírás?
– Belenőttem. A 90-es évek elején, 7–8 évesen sokat szaladgáltam a Bihari Napló, Erdélyi Napló folyosóin, a szerkesztőségekre nyüzsgő helyként emlékszem. Ma csak nézek: mi maradt ebből? De nem csak ez az oka, hogy már nem vagyok az újságírói pályán, úgy éreztem, a sajtónak már minimális a társadalmi változásokra gyakorolt hatása. Nincs közösségteremtő ereje.
– Az Igen, tessék! magazinnak, melynek a közelmúltig főszerkesztője voltál, a közösségépítés volt a célja, hogy erősítse a kolozsvári magyarságot...
– A kiadó egyesület az anyanyelvhasználat bátorításáért küzd. De lehet, hogy pontosabb a múlt idő, kezd kifogyni a szusz a mozgalmakból. Értékelem, hogy megvan benne a mozgalmi komponens: akar változtatni, van víziója.
– Mi a probléma?
– Csökken a magyar nyelv tere Kolozsváron. És nem csak azért, mert nincs kidolgozva a jogszabályok gyakorlatba ültetésének a módszertana, hanem mert
az itteni magyarok úgy szocializálódtak, hogy az üzletben ösztönösen románul szólalnak meg.
Mintha magyarul megszólalni magyarkodás lenne.
