A címként szereplő megfogalmazást maga Enikő mondta, amikor arról kérdeztem, mit csinál a meseterapeuta, „hiszen a lelkünkben a madár sem jár, mi magunk is oly ritkán” – folytatja. Mint meséli, kilenc éve találkozott először ezzel a módszerrel és megalkotójának, Boldizsár Ildikónak az alapvetéseivel. „Azelőtt is szerettem mesélni, de amikor megismertem ezt a módszert, tudtam, csak ezzel szeretnék foglalkozni. Mára már szakmailag és életvitelszerűen is mesésen élek” – teszi hozzá Enikő.
– Mi újságírói körökben ismerkedtünk össze. Onnan elég nagy fordulatot vettél a mesevilág felé. Hogyan váltottál?
– Gyerekként is imádtam a meséket. Egy ideig anyukám mesélt nekünk, később én meséltem a húgomnak, ő meg nekem. Sok mindent csak úgy kitaláltam magam és mások szórakoztatására. A gyerekkorom a kommunizmusbeli esti villanyáram-szüneteltetések varázslatos világában telt. A hosszú téli estéken a petróleumlámpa fényénél nálunk ültek össze az asszonyok: a rokonok, az anyukám és a keresztanyáink, néha a barátnőik is. A kötés és szabásminták megvitatása, a sapkák és papucshorgolás, az illatos gyógynövényteák jótékony hatásainak ecsetelése mellett életre keltek a nagy szerelmi történetek szereplői, a család hősei, a teremtés csodái a saját életeikben, az élet és halál megannyi bámulatos megjelenési formája. Kamaszkoromban felváltotta a történetek hallgatását a magányos olvasás és az írás.
A történetektől a mesékhez terhességem és gyermekem születése körül tértem vissza, és akkortól érzem, hogy megtaláltam a hivatásom.
Nálam halmozottan létezik az emberiségbe bekódolt történetéhség – szoktam mondani viccesen, bár ez a valóság.
– Újságíróként húsz évig dolgoztam. A történetírás és mesélés abban a közegben teljesen más mederbe terelte működésemet, hiszen a tömören megfogalmazott, információgazdag szövegek alaposan változtattak a stílusomon. Folyamatosan emberi történetek nyomában jártam. Voltak vidámak, és voltak szomorúak. Borzongatóan szépek és borzalmasak. Voltak rövidek és nagyon hosszúak is. Voltak folytatásos és egyszeri esetek. A sajtó mellett fejlesztőpedagógusként dolgoztam iskolában, és ott is használtam a meséket, ahogy tudtam. Miután megismerkedtem a módszerrel és megtapasztaltam a hatásait, elkezdtem specializálódni és fejleszteni magam. Tanulmányaim befejezésekor pedig otthagytam az iskolát, majd a sajtót is. Nagy fordulat, de szép ívben tértem át erre a foglalkozásra.
– Szerintem mindannyian mást gondolunk a mesékről. Elsősorban azt, hogy csak gyerekeknek szólnak.
– Akkor eloszlatom a tévhitet. A meséket nem gyerekeknek szánták, régen a felnőttek mondták a fiatal felnőtteknek, azért, hogy a felnőttkorba beérkezve tudják, hogyan kell élni. Amint véget értek azok a közösségi alkalmak, ahol a mesélés zajlott (tollfosztás, kukoricahántás stb.) a mesék könyvekbe kerültek, a könyvek pedig a gyerekszobába. De az igaz, hogy nagyon fontos – akár már magzati korban – mesét mondani a gyerekeknek.
A meséket úgy képzelem, használom, élem, mint életrecepteket. Ezekben a mesékben – népmesékről beszélek – elődeink bölcsessége van benne,
kódolt formában. Most már nem értjük annyira az üzenetüket, ezért a dekódolásához van szükség a meseterapeutákra.
– A mese miben segít a felnőtteknek és miben a gyerekeknek?
– A mesehallgatás során kiegyenlítődik a jobb és bal agyfélteke működése, aminek hatására oldódnak a szorongások, a feszültségek. A mese által a felnőttek önismeretre tehetnek szert. Csoportos alkotó-fejlesztő foglalkozáson mindannyian ugyanazt a mesét hallhatjuk, de mindenkinek mást üzen, azt, ami az ő személyes meséje. A mese oldja a szorongást, segíthet az elakadásból való továbblépésben.
