– Volt egyszer egy bodros hajú kislány, aki élt-halt a mesékért.
– Vót egyszer egy ügyes székely falucska, ahol élt egy nagymama és nagytata, s nekik vót egy kicsi Szendike unokájuk, aki feszt szeretett hozzájuk menni, mert ott volt maga a földi paradicsom, a mesebeli világ. Ebben a mesés mennyországban nevelkedtem, s az a székely világ adta meg az alapját a meséimnek. A természet közelsége, a falusi élet, a jó ízű székely szó fonta a meséket a számba. Onnan ered a forrása. A dálnoki Tanarok pataka indította el bennem az erecskét, ami felnőttkoromra folyóvá duzzadt. Mezők, erdők kerekítették fodrát a meseszoknyámnak. A mesés könyvek is kenyeremül szolgáltak: tizennégy éves koromig csak népmeséket olvastam, minden áldott nap morzsoltam számban a szép holnemvoltokat.
– Aztán, egy szép napon, amikor a leányka nagylánnyá serdült, a mesék Istene megkérdezte tőle: akarsz-e játszani? Ő felelte: egy életem, egy halálom, ezt a próbát én kiállom! S így született meg az egyszemélyes meseszínházad, a Lábita?
– A sors feltarisznyázott mesepogácsákkal, és kisodort Erdélyből Magyarországra. Két kisgyermekemmel ölemben szerencsét próbálni jöttem az anyaországba. És megtaláltam a szerencsémet. Szendehely volt, ahol az első tulipános ládikóm kinyílt. Egy családnál kerámiaműhelyben dolgoztam, edényeket írókáztam, díszítettem, bögréket füleztem és írtam haza honvággyal teli lelkemből e sorokat: „Úgy szeretem Szendehelyet, hogy el nem felejthetem Sepsiszentgyörgyöt. Szende Szendehelyről.”
Aztán Vácra költöztünk, ott a gyermekeim óvodájában a népmese napját ünnepeltük. Úgy megörvendtem ennek, hogy én is vittem meséket ajándékba, és székely népmesét olvastam fel a gyermekeknek. Annyira tetszett a közönségnek is, nekem is a meseszó, hogy gondoltam, ezt tovább kell fonjam, éspedig nemcsak szóval, hanem bábokkal.
Foglalt volt a kezem, hisz a könyvet tartottam vele. Hová húzzam a bábocskákat? Egy éjszaka alatt kerekedett rám a meseszoknya, amire varrtam házikót és erdőt. Így lett a háttér, és lettek hozzá lábbábok zokniból. Két lábra állítottam a székely népmeséket, s útnak indítottam őket. Bátran mentem ezen a meseösvényen tovább, mint székely mesemondó és láb-bábos. Így született meg a Lábita Színház.
– A mesehősöknek mindig vannak segítőik, akik varázseszközökkel segítik őket. Téged kik és mivel támogattak, támogatnak az utadon? Milyen próbákat kellett kiállnod?
– Ha egy szóba kéne sűrítsem azt a sok segítséget, amit kaptam, akkor azt mondom: Isten, a gondviselő, mert hiszem, hogy az ő rendezése volt az egész. Ő a legnagyobb rendező! Elsősorban a gyermekeimnek köszönhetem e szép küldetésemet, hisz amint anya lettem, újra visszakerültem a mesék üzenetéhez, az élő szó varázsához, a mesebölcsőhöz. Minden este énekeltem s meséltem nekik. A gyermekeim tanodája, a váci Waldorf iskola, az ottani tanári és szülői közösség is megerősített, segített. Akkoriban nehéz próbákat kellett kiálljak, egyedül neveltem a gyermekeimet, s távol szülőföldemtől ezek az emberek mint egy család álltak mellém. Támogatást kaptam, lelkileg, anyagilag és szellemileg is. A szendehelyi család is erősen sokat segített, a mai napig szoros baráti kapcsolatban vagyunk.
– Nagy megerősítést adott a mesélésemhez Berecz András, akivel a meseutam legelején találkoztam. Őt látván tettem le a könyvet, s immár nem olvasom a meséket, hanem magamból csombolyítom ki. András szavaival élve: mint egy orvosi gézt göngyölítem körbe vele, egy gúzsba kötve a közönséget, hiszen egy mesében élünk.
– Évtizedek óta jársz be országot-világot. Nemrég az Óperenciás-tengeren túlra is eljutottál. A kenguruk földjén, Ausztráliában más volt a székely mesék üzenete, mint itthon?
– Értől indult a mese, s óceánt ígértek neki. Tanarok patakától csordogált, s immár az Óperenciás-tengeren túlra is eljutott. Szép meseút ez. Mint egy álom, amit meg is álmodtam előre. Ezen az álmomon sokat töprengtem, hisz sosem kívánkoztam oly messzi földekre, de a mese kívánkozott, ejsze. Jött a megfejtés ímélben pár héttel az álmom után, hogy menjek! Átrepültem az üveghegyeket a nagy vasmadáron, s ott, ahol a kurta farkú kenguru túr, az ott élő magyar emberek lelkében fészket rakott újra a székely népmese. Az üzenet ugyanaz volt. Erős a mesemag, és bárhová sodorja e magot a szél, tudja, honnan indult, emlékszik a forrásra. Ezt a forrást vittem oda, merítsenek belőle! S az élet vize újra és újra kiforrja magát. Hamarosan újra elrepítem a meséket: Amerikába hívtak, ott is magyarok lelkébe ültetem a meseszót.
– Győz a jó, elnyeri méltó büntetését a gonosz. A népmesék lényege mit sem változott, de tény az is, hogy ma már tudománya, pszichológiája van a meséknek, és a királylány nem az elátkozott kastélyban, hanem a Facebookon vár szabadítójára, aki nem parazsat evő paripán, hanem fehér Fordon érkezik. Folyvást, és mint a villám, oly sebesen változik a világ rendje. De változik-e a mesemondó?
– Ez jó furfangos kérdés. Tetszik. Az a szép a népmesékben, hogy időtállóak. Régen lehelték fel az őseink az égbe, s ha lepottyan az ölünkbe a jelenben, ugyanolyan erővel kezd dolgozni bennünk. Kimozogja magát, mint az erdélyi orda. Valóban más a háttér, a színhelye az életnek, de a kedvenc mesémmel élve azt tudom mondani, hogy a kiskakas is megtalálta a fél krajcárkát, addig kapirgált a szemétdombon. Azt tűzön-vízen át megőrizte, s a próbákon a nehézségeket a maga segítségére tudta fordítani. Így vagyok én is. Amikor látom, hogy sok akadály van, akkor előhívom a kiskakast magamból, és ő végzi a dolgát, kiállja a próbát.
– Én változom-e? Változom, formálódom, faragja magát bennem az idő. Gyorsult a világ, de nagyon. Rájöttem: nemhogy gyorsulnom kellene, s szaladnom vele, hanem pont hogy lassítanom s mérlegelnem. Mondok egy példát. A mostani óvodásoknak mesélve megdöbbentett, hogy maximum húsz percre csökkent a figyelmi idejük. Van olyan is, hogy tíz perc után elkezdenek nyüzsögni, nem tudnak a képzelet szárnyán maradni, holott még tíz esztendeje egy órát is bőven meséltem a gyermekeknek. Eleinte mérgelődtem, elkeseredtem, ingerültté váltam. Aztán rájöttem, hogy türelmet kell hogy teremtsek magamban, és akkor hidat tudok kovácsolni a szakadék fölé. És hidat emeltem, ami maga a türelem. Amikor látom, hogy a körülmények nehezítik az élő mesélés lényegét, behunyom a szemem, kezem imára kulcsolom, és magamban fohászt mondok. Kérek segítséget a Fennvalótól. Mély nyugalomból forr ki belőlem az alázat, amivel tud a mese kereke forogni még a döcögős utakon is. S így mondhatom, a mese nemcsak kifelé éri el a küldetését, hanem befelé is hat.
– Átadni, ahogy te fogalmazol, a csodát, hitet, a lelkedben erősen élő meséket – ars poeticád ez, vállalt küldetésed. Mit gondolsz: ment-e, megy-e meséid által a világ elébb?
– Átadom, hisz én is kaptam. S ez a legszebb benne, hogy erősen szeretem átadni. Ez a lényege a mesélésnek. Mesélek, nem magamnak, hanem embertársaimnak. Szájról szájra szálltak a népmesék, s lélekből lélekbe vándorolnak általam is. Amikor mesélek, átszellemülök. S ezt a varázslatot látja a közönségem, megfogja őket, hogy boldog vagyok benne, s így ők is részesülnek e boldogságban. Az előadásaimat egy személyes történettel zárom, amiben elringatom a nagyszülők és unokák közti szeretetkapcsolatot a mesebölcsőben. Megmutatom, hogyan fürdetett nagymamám, amikor kicsike voltam, s énekelt nekem közben, s megmutatom azt is, hogyan fürdettem vissza nagymamámat. Azt a kilencvenöt esztendőt megferesztem lelkemmel szeretetben. S énekeljük azt az éneket, amit nagymama énekelt nekem, s együtt ringatjuk a mesebölcsőt az örök időben, s megfűszerezzük az életünket azzal a bölcsességgel, amit az elődeinktől örököltünk. Mutatom a múltból hozott kincsekkel a jelenben bennünk élő mesemagot, emlékeztetem a jövendőt e mag megőrzésére, hogy legyen mit átadni a jövendőnek is. Ha elébbre megy a világ egy cseppecskét is a meseszekeremmel, az jó.
Épp a minap azon gondolkoztam, hogy én mivel tudok hozzájárulni a mai világhoz, ahhoz a világhoz, ami rohan s fejlődik előre. A műanyaggal teli szemétdombon milyen kiskakas tudok lenni? Olyan talán, aki kikapirgálja a fél krajcárkát, és megosztja az emberekkel.
Ha nem is anyagi, de szellemi téren példát tudok adni. Hiszem, hogy az élőszónak teremtő ereje van, az elültetett magja unokáink életében égig érő paszulyként fog kinőni. Mese teremtődik belőle, maga az élet. Hálás vagyok, hogy részese lehetek ennek a teremtésnek. Hogy egy kicsi mesemagocska lehetek ebben a nagy, csodálatos világban. Ámen.
Fotó: Csernik Pál Szende albumából
