Megszégyenítés a családban, tanintézményben: Lehet, hogy soha nem múló fájdalom

Múlt hónapban egy oláhszentgyörgyi polgármester tizennégy éves kamasz lányát nevelési célzattal úgy büntette meg, hogy falhoz térdeltette meztelenül, miközben le is videózta, ahogy az „elszemtelendő” lánya utána sorolja, amiket az apa diktál neki. A videó kiszivárgott, számos sajtóorgánum kommentálta az esetet.

Többen – köztük a kronikaonline.ro, a foter.ro, a stirileprotv.ro, a libertatea.ro, a 24.hu, az index.hu stb. is  – bemutatták a történteket, a videófelvételt először a stiridebistrița.ro portál tette közzé. Az látható rajta, hogy Traian Ogâgău 14 éves lánya meztelenül térdepel a falnál, kezét a magasba emeli, és sírós hangon ismétli, amiket az apja „diktál” neki: „nem leszek többé szemtelen”, „gyakorolok és tanulni fogok”, „én vagyok a legszemtelenebb lány ebben a szállodában”. 

Az eset kapcsán Oláhszentgyörgy polgármestere ellen vizsgálatot indított a Beszterce-Naszód megyei rendőrség, mivel a férfi megalázó módon büntette meg a lányát. Időközben a pártja is kizárta sorai közül a polgármestert.

Eddig a történet. Azonban mindez elindított egy gondolatot bennünk, hogy a „nem leszek többé szemtelen” hányszor hangzik el családi, baráti környezetben, vagy ne adj Isten, tanintézményben, tanteremben, igazgatói szobában. És nemcsak az érdekel, hogy mi végre történik ez, hanem az is, mekkora kárt okoz a megszégyenítés, a megalázás a gyermekben. Dimén-Varga Tünde pszichológus szerzőnktől kérdeztük: 

– Ha a szülőtől, ha családi közegben hangzik el bántó megjegyzés, büntetés, hol kezdődik a megszégyenítés?

– A bántó megjegyzés vagy a megszégyenítés sohasem a viselkedésre, a cselekedetre fókuszál. Minden esetben a személyt, a személyiséget, vagy annak egyes aspektusait emeli ki és ítéli el. „Rossz vagy, buta vagy, idióta vagy, kurva vagy, mint az anyád, nyámnyila vagy, mint az apád, nem lesz belőled semmi”– ilyen és hasonló mondatok hangzanak el nevelési célzattal kívülről harmonikusnak tűnő családokban is, sajnos. Ahelyett, hogy a szülő elmagyarázná, hogy az a bizonyos viselkedés miért nem helyénvaló, káros, vagy veszélyes, megértené, hogy miért viselkedik egy bizonyos módon a gyermek, illetve következményeket helyezne kilátásba, valamint segítene annak kitalálásában, hogyan lehetne jóvátenni a hibát, a gyermek egész személyiségét utasítja el a megalázással. 

 – Mit ér el általa a szülő?

– Pillanatnyilag a gyermek a félelem vagy a szorongás valamilyen fokozatát éli meg. Ilyenkor mindent megígér, ha érzi, hogy ezt várják tőle. De tudni kell, hogy a szégyen kéz a kézben jár a haraggal. Ez a harag pedig irányulhat a szülőre és/vagy a gyermekre önmagára is. Mivel a bántalmazó családokban a harag nem elfogadható érzelem, valószínűleg elfojtódik, vagy más védekezési mechanizmus hatásköre alá esik.

Mivel a megszégyenítés által a gyermek továbbra sem kap mintát a helyes viselkedésre, valószínű, hogy azután sem lesz képes minden esetben „jól” viselkedni. Valószínűsíthetően hazudni fog, hogy elkerülje a büntetést.

Belátás hiányában másokat fog hibáztatni vagy saját magát büntetni. A szülő-gyermek kapcsolat, a bizalom, főként a felnőttekbe vetett bizalom ki sem alakul, vagy megromlik. A megszégyenítést tudomásom szerint ma már hivatalosan a büntetésvégrehajtásban sem használhatják, elavult nevelési mód, rendkívül káros.

– Milyen hatása van a megalázásnak, megszégyenítésnek a gyermekre, kamaszra?

– Először is, szögezzük le, hogy a szégyen az egyik leghaszontalanabb és legkárosabb érzés a világon. Aki szégyent érez, értéktelennek, rossznak, csúnyának, elfogadhatatlannak érzi magát. „Legszívesebben elsüllyednék a föld alá” – hangzik el sokszor, amikor szégyent élünk át,

a szégyen ugyanis sokkal erősebb, ha mások is tanúi a megszégyenülésünknek.

A szégyen minden esetben elválaszt a közösségtől, tehát nemcsak a közösség veti ki magából azt, aki nem felel meg az adott közösségre jellemző normarendszernek, hanem a szégyent átélő is kirekeszti saját magát, mert úgy érzi, hogy más, mint a többiek és nem érdemli meg a bizalmukat. A családjában gyakran megalázott gyermek nem érzi szerethetőnek magát, nem érzi elég jónak magát akkor sem, ha egyébként jól tanul vagy sikeres.

Nagy eséllyel traumatizálódik, ennek következménye pedig sokféle mentális betegség, önsorsrontás, vagy valamilyen káros függőség lehet.

A társas kapcsolatokra is hatással van a megszégyenítés, hiszen aki ilyen légkörben nevelkedik, az nem nagyon lát maga körül mintát az egyenrangú, kölcsönösségen, empátián alapuló viszonyulásra, tehát vagy ő maga is uralkodni akar majd, vagy pedig megalázkodik, személyiségtől, illetve helyzettől függően.

– Feloldható ez valahogyan?

– Ha a szülő elég korán felismeri, hogy a gyermekkel szembeni viselkedése káros, mérgező, változtat a viszonyulási módján, akkor korrigálható a helyzet. Sok esetben azonban a szülő is érintett volt gyerekként, és viszi tovább a káros viselkedésmintát, mintegy legitimizálva ezáltal a saját szülei ártó viselkedését.

Segít a pszichoterápia, de meg kell mondanom, hogy gyerekeknél, ahol a családban nem változik semmi, csak tűzoltó jellegű tud lenni a beavatkozás. A semminél azonban az is jobb, hiszen a gyermek átélheti, hogy

a terápiás helyzetben biztonságban van, elfogadható, szerethető és legalább valaki hisz abban, hogy ő változtatni tud a viselkedésén.

Illetve jó, ha van a gyermek környezetében valaki, egy felnőtt, aki megérti őt, legyen az a másik szülő, nagyobb testvér, nagyszülő, pedagógus, bárki.

Hirdetés

– Ha a pedagógustól, tanár-tanító-óvónőtől hangzik el bántó megjegyzés, mitől lesz ez megszégyenítés?

– Hasonló a helyzet, mint a szülő esetében, tehát ha nem a viselkedést utasítja el a pedagógus, hanem a személyiséget, vagy egy olyan tulajdonságot, amiről a gyermek nem tehet. A családokban a szülők nem tanulják hivatalosan a szülői „mesterséget”, a pedagógusok azonban tanulnak pedagógiát, gyermeklélektant, ezért is elfogadhatatlan olyan módszerek alkalmazása, amelyek kimondottan károsak egyénre és közösségre egyaránt. Az „anyád is csak ennyire volt képes”, „szőke vagy, édes lányom, tőled nem is várok többet”, „neked ugye papírod van róla, hogy hülye vagy?”, „mit keresel te ebben az iskolában, ha még egy laptopra/kirándulásra sem telik?” típusú mondatok méltatlanok és kártékonyak. Annál is inkább, mert

néhány gyermeknek az iskola lehetne az egyetlen hely, amely kompenzálhatná valamennyire a családi nevelési hiányosságokat, az otthoni bántalmazó légkört.

Van, amikor a megszégyenítés szofisztikáltabb, szarkazmusba, cinizmusba, viccelődésbe van csomagolva. Ez ugyanolyan káros és elfogadhatatlan.

–  Mit ér el vele, általa a pedagógus?

– Nyilvánvaló, hogy sem a képességek sajátos volta, sem az otthoni miliő, sem a hiányos viselkedésrepertoár, sem a gyermek szorgalma nem változik meg a fenti mondatok hatására. A gyermeket el lehet hallgattatni, hiszen a megszégyenítés sokszor sokk, olyan, mint egy villámcsapás, de ki tudja, hogy a nyomában keletkező megalázottság érzést, dühöt ki fele fordítja a gyermek? Ha az iskolában vezeti le, valószínűleg újabb retorzióban lesz része, így a düh, agresszió körforgása szinte megállíthatatlan. Ha önmaga felé fordítja sokszor észrevétlen marad, vagy túl későre derül fény rá.

A gyakran megszégyenített gyermek iskolai motivációja hamar megszűnik, hiszen ahol egy gyermek azt érzi, hogy nem szeretik, nem értik meg, ott ő nem fog tanulni. Minek? Kinek?

Továbbá a közösség, amely minél kisebb gyerekekből áll, annál mintakövetőbb, eltanul egy kártékony viselkedésmódot, amelyről úgy gondolja, hogy helyes, mert azt látta a pedagógustól, hogy megalázni, kinevetni, gúnyolódni, bántani ér.

– Milyen hatása van a megalázásnak, megszégyenítésnek a gyermekre, kamaszra, ha ez pedagógustól érkezik feléje?

– Az iskolai megaláztatás jellemzően mások előtt történik, azért is olyan megsemmisítő a hatása. Míg a családi bántalmazást ideig-óráig el lehet titkolni, az iskolainak szemtanúi vannak.

A gyakori megalázás sokszor kiközösítéshez, esetleg a társak részéről is bántáshoz vezet.

Ugyanúgy, mint az otthoni bántalmazás esetében, a gyermek vagy kamasz traumát élhet át, aminek a következménye nem ritkán depresszió, szorongásos zavar, öngyilkossági fantáziák. Vannak, akik évek múltán is iskolai megaláztatásukról álmodnak, esetükben poszttraumás stresszről is szó lehet. Az is előfordul, hogy a gyermek, hogy megelőzze a további megaláztatásokat,

összekapja magát, tanul, vagy próbál láthatatlanná válni az iskolában, hogy ne okozzon gondot. Kívülről úgy tűnhet, hogy hatásos volt a pedagógus módszere. De mindig látnunk kell a járulékos károkat is,

a megbetegítő maximalizmust, a kudarckerülést, a szociális szorongást, hasfájást stb. A legmagasabb szintű eredmények és elismerések sem teszik elfogadhatóvá a fekete pedagógiát.

– Feloldható ez valahogyan, valaha is?

– Már az is segít, ha a társak közül egyesek kiállnak a gyermek mellett. Az empátia, akár más tanárok, akár a szülők, barátok részéről jön, gyógyító. Nem lehet úgy megváltozni, hogy közben azt élem meg, hogy engem senki sem ért meg és mindenki ellenem van. Ha nincs remény arra, hogy változzon a helyzet az iskolában, akkor onnan el kell vinni a gyermeket, további lelki károkat megelőzendő.

Fontos lépése lehetne a feloldásnak, ha a tanár, akár évekkel később is, belátva viselkedését, őszintén bocsánatot kérne személyesen, de erre vajmi kevés az esély.

Sok gyerek, kamasz sokáig hordozza magában a sérelmeit, a szégyen annyira erős, hogy a lélek inkább „elfelejti”. Mégis fontos, hogy minél hamarább szakszerű, pszichológiai segítséget kapjon a gyermek, hogy helyére kerüljön benne minden történet és érzelem, és hogy ne épüljön be a személyiségbe a szégyenre adott inadaptív viselkedésmód.

Az emberi méltóság védelme minden jogrend alapja, nem kiváltság, legyen szó gyerekről vagy felnőttről egyaránt. Ezt képviselni kötelessége lenne minden felnőtt embernek. A gyerekek ugyanis elsősorban tőlünk tanulnak.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: