Megtanulni józanul élni – A magyarózdi rehabon jártunk

Azok élnek itt, akik letennék a terhet, ami őket és környezetüket már a végsőkig elfárasztotta, akik szabadulnának a függőség rabságából. Akiket talán válaszút elé állított a párjuk, a család, az élet, de itt a belső motiváció is kialakul: mássá, józanná válni. Évek óta kíváncsi voltam az egyetlen hazai magyar nyelvű, jó eredményekkel dolgozó intézményre, ahol szenvedélybetegek rehabilitációjával foglalkoznak. Végre láthattam, és jó, hogy láttam.

Azok élnek itt, akik letennék a terhet, ami őket és környezetüket már a végsőkig elfárasztotta, akik szabadulnának a függőség rabságából. Akiket talán válaszút elé állított a párjuk, a család, az élet, de itt a belső motiváció is kialakul: mássá, józanná válni. Évek óta kíváncsi voltam az egyetlen hazai magyar nyelvű, jó eredményekkel dolgozó intézményre, ahol szenvedélybetegek rehabilitációjával foglalkoznak. Végre láthattam, és jó, hogy láttam.

Székelyudvarhelyről bő három és fél óra az út a Maros megyei településre, hajnalban indulunk. Ludas után egy darabig még aszfaltúton robogunk, aztán elfogy, mire feltűnik az ódon és eléggé lerobbant állapotban lévő Radák-Pekry-kastély által uralt apró kis zsákfalu. Uradalmi élet volt itt valamikor, most meg szinte semmi. A település elnéptelenedőben, térerő alig, busz mindössze kétszer jön ide naponta. De talán itt lakik a remény, itt az Isten háta mögött, legalábbis egyeseknek – filozofálgatok magamban, miközben közeledünk az egykori uradalmi magtár épületében kialakított „rehab”-hoz. Állattenyésztésre utaló jellegzetes szag, párás meleg, vihar előtti csend. És a bentlakók, jelenleg az a 11 férfi, aki a változás vágyával érkezett ide fél éve, kilenc hónapja vagy talán tegnap…

Milyen lehet először ide belépni tudva, hogy elköteleztem magam egy hosszú terápiás program mellett, mert már nem megy tovább, az alkohol, a drog, a játék szenvedélye legyűrt, de azt mondják, hogy van még esélyem? Az itt töltött első órákat próbáljuk megélni mi is, de elvonási tünetek, szorongás nélkül és annak tudatában, hogy délutánra már otthon leszünk.

Horváth Mária a szolgálatos ma

Az irodában kezdjük, ahol a „stáb” végzi ügyes-bajos mindennapi dolgát, és ahol mindenki kezd egyébként is. Horváth Mária szociális munkás, terápiás munkatárs – Mari, mert itt bent mindenki tegeződik, és a keresztnevén szólítja a másikat – van éppen szolgálatban, finom mentateával kínál, majd át is ad Zsoltnak.

Élet vagy halál?

37 éves, öregfiú, azaz veterán bentlakó. Több szempontból is: egyrészt a 9–11 hónapos hosszú terápiás program végén tart, másrészt pedig nem először van itt. „Feladtam, kimentem, nem sikerült megtalálnom a helyem, ami azt jelenti, hogy újból nekifogtam, még mélyebbre mentem a szenvedélybe, még több kapcsolatot porrá tettem, aztán felvetődött a kérdés, mit választok: az életet vagy a halált” – mondja az átlagembereket megszégyenítő nyíltsággal, őszinteséggel Zsolt.

Az előtér, akárcsak egy lakás előszobája: cipőspolcok, ülőalkalmatosságok, asztal, folyóiratok. A bejárat melletti táblánál kezdjük az ismerkedést a ház rendszerével, mindennapjaival. Zsolt avatott vezető, bár a sportos, agilis, tiszta tekintetű férfi kissé fáradt, hiszen egy társával késő éjszakáig őrizték az éppen malacozó kocát. A tíz egynapos kismalacot később meg is mutatja nekünk.

Na igen, a reggeli találkozó után a délelőtt munkával telik. Rendezik a gazdaságot, az állatokat, kaszálnak, mások takarítanak, a tetőtéri kápolnában két férfi épp vasalt (a június eleji viharosabb időjárás miatt ideiglenesen itt száradt az ágynemű), a kora délelőtti órákban pedig már készült az ebéd. Csináld magad! – ez az elv érvényesül Ózdon. „Ergoterápia is, amin mi részt veszünk, a munka nagyon fontos része a felépülésnek. A szenvedélybeteg, aki éveken át fogyasztott valami szert, már rég lemondott a keretekről, a rendszeres életről. Nem feltétlenül akarattal, de ez így történik” – magyarázza Zsolt, hogy miért fontos megtanulni újra megtervezni a napot, betartani a kereteket. Városi gyerekként például ez nem is lehet olyan egyszerű – fut végig a gondolat a fejemben. Zsolt mintha megérezné, meg is jegyzi, hogy volt olyan lakó, aki sosem tartott a kezében kapát, de – mint fogalmaz az öregfiú – a terápia ezt is „felhasználja”: lépd meg magad, tanuld meg, hogy képes vagy rá! „Ha valamit megcsinálsz, amit azelőtt nem tettél, az siker. A felépülésben nagyon fontos, hogy pozitív dolgokat tapasztaljak meg” – jegyzi meg.

Nehéz a múlt

Még mindig a hirdetőtábla előtt állunk. Kiderül, hogy épp túlélőtáborba készülnek a Pádis-hegységbe, merthogy kirándulni is szoktak a bentlakók – általában szombatonként. A heti beosztást nézegetve ismét a munkára terelődik a szó. A karbantartási munkák zömét is maguk végzik, Zsolt pedig büszkén jegyzi meg, hogy ő itt tanult meg főzni, s a visszajelzések alapján nem is akárhogyan. „Egyszerű a dolog. Olyan, mintha a saját házadban élnél, vigyázunk a rendre, igyekszünk önfenntartóak lenni.”
A munka, ebéd, déli találkozó után kissé hátradőlhetnek a bentlakók, van egy majdnem kétórás szünetük. De egyébként alapkövetelmény a pontosság, a programok betartása.

Utána többnyire ismét munka jön, de ezúttal saját magukkal dolgoznak a fiúk. Képzeljünk el fiatal, középkorú erdélyi férfiakat, amint elkezdenek a múltjukkal, érzelmeikkel, személyiségükkel foglalkozni. „Számomra az egyik legnehezebb dolog volt szembenézni a múltammal, olyan dolgokról kellett beszélnem, ami nagyon kényelmetlen volt. Viszont fontos ezt is meglépni. Már az jó, ha elmondom, de visszajelzések érkeznek a csoporttársaktól, és láthatom, hogy nemcsak én voltam olyan helyzetben, így támogatjuk egymást. De nehéz. Nagyon nehéz” – mondja Zsolt.

Cukros tea, bokszzsák

„Amikor bejöttem, tavaly, szeptember 6-án, nagyon nehezen tudtam megérkezni. Már napok óta enni sem tudtam, padlón voltam érzelmileg, az öngyilkosságon járt a fejem. Szégyen volt bennem, bűntudat, de a kollégák felkaroltak. Tudták, hogy miben vagyok épp. Nagyon jóleső érzés, amikor valaki melléd ül, és kitartásra biztat” – meséli Zsolt. Épp az úgynevezett terápiás szék mellett állunk. Ide ül az, aki úgy érzi, hogy már nem bírja tovább, kilépne, elmenne innen. A társak jól tudják, hogy miről van szó, és előfordul, hogy sikerül visszatartaniuk a távozni vágyót…

„Az első napokban az a fontos, hogy túl legyünk az elvonási tüneteken. Kinek könnyebb, kinek nehezebb a beilleszkedés – avat be Zsolt az apró kis titkokba, miközben az első emeletre tartunk. – Vannak régi csoporttársaim, akik már nem élnek.

Pont azért, mert elmenekültek saját maguktól, mert nem tudták bevállalni, hogy dolgozzanak saját magukon. Pedig ha megteszem, van esélyem egy józan életre.

Mert végül is pont úgy tudok élni, mint egy nem függő, csak nekem tudatosan kell megélnem a napjaimat. Olyan, mint a cukorbetegség. Ha kezeled, figyelmes vagy, akkor hosszú évekig élhetsz. Így van az alkoholizmussal is” – próbálom megemészteni Zsolt szavait, de a lépcső mellett néhány érdekes kisplasztika vonja magára a figyelmet. Korábbi bentlakó munkái – tudom meg.

Hirdetés

A felépülés egy életen át tart, mondja Zsolt

A stábirodával majdnem szemben van egy kis meghitt szoba. Minden lakónak van egy mentora, és itt zajlanak az egyéni terápiás beszélgetések. „A mentorral a legdurvább dolgokat is meg lehet beszélni, olyasmit, amit csoportban – legalábbis az elején – nem szívesen oszt meg senki. Egy szoros bizalmi kapcsolat alakul ki. Az egyik legfontosabb dolog a függő számára, hogy tudatosan figyeljen saját viselkedésére. Hogy képes legyen tetten érni magában viszonyulása rugóit. Gyakran megmagyarázhatatlan ez, de helyzetek vannak, konfliktusok is vannak (a legtöbb a takarítás felett), és ezekből mind tanulni lehet” – jelenti ki Zsolt, és közben a kis konditerem elé érünk. A fiatalember saját tapasztalatból is mondja, hogy milyen jó terápiás eszköz az edzés. Jó feszültséglevezető is. Bár nem érzem feszültnek magam, jólesően beleöklözök a bokszzsákba.
Az esti félórás áhítat, beszélgetés után kezdődik a szabad program, akkor lehet edzeni, pingpongozni, focizni, rádiót hallgatni.

Szeresd önmagad…

Ha kinézünk az ablakon, a látóhatár legtöbb egy kilométer. Körben dombok, szinte beszorítanak. „Most már megszoktam. Nem is annyira zárt, mint inkább biztos hely. Itt még lehet tévedni, de kint már nem” – vallja Zsolt, majd megtudjuk, hogy a beköltözők három hétig nem fogadhatnak látogatót. Később, előzetes bejelentkezéssel már igen, és egy idő után ők is hazalátogathatnak. Felkavaró tud lenni Zsolt szerint, de pozitív kimenetele is lehet, amennyiben a motivációt erősíti: ne kerüljek többet ilyen élethelyzetbe.

Ketten laknak egy szobában. Nagyon figyelnek a rendre, naponta minősítik magukat és egymást. Sokféle ember kell hogy egymás mellett éljen, és – mint kiderül – odáig is fajulhat, hogy hazaküldik azt, aki semmiképpen nem képes alkalmazkodni a házirendhez.
Talán az egész épület legbarátságosabb helyisége a tetőtérben kialakított csoportterem, gerendás mennyezettel, körben könyvespolcokkal, hangulatos szőnyegekkel, kényelmes székekkel. Itt kezdődik a nap rövid áhítattal, délben, este is itt találkoznak, itt tartják a szemináriumokat, a napzáró áhítatot. „Itt levetkőzöd magad, szembenézel a gyengeségeiddel. Emberileg ez nagyon nehéz, talán ide már kell az Isten segítsége is. Nem lettem fanatikus hívő, de imádkozom, olvasgatok a Bibliából, a napi igében meghallom azt az üzenetet, ami nekem szól. A terápiát, a felépülést jó alapra kell tenni. Ez lehet a letisztázott múlt és a hit is. A felépülés nem ér véget kilenc hónap leteltével, egy egész életen át tart” – avat be a csoportfoglalkozások témáiba Zsolt. Én a megtett útra, a változásra vagyok kíváncsi. A fiatal férfi az objektív önreflexiót emeli ki mint varázsszót. „Nem ismertem magam. A visszajelző körökben (havonta tartják) tíz ember mondja el, hogyan lát engem. Volt, amikor olyasmit hallottam, amire dühös lettem, de lassan rávezettek, hogy épp ott van egy hibám, amit nem vettem észre. Aztán dolgoztam rajta. Ez a felépülés. A viselkedésemen nagyon sokat kellett dolgoznom. Székely vagyok, lobbanékony, de meg kell tanulnom kezelni.

Fontosak a pozitív visszajelzések is, például megtudtam magamról, hogy kitartó vagyok, pontos, nyitott, tudok adni. Nagy probléma a függőknél, hogy megtanulják szeretni saját magukat, én nem is tudtam azelőtt, hogy ha nem szeretem magam, akkor másokat sem tudok szeretni.” Annyira méltóság van abban, ahogy a fiatalember magáról beszél! „Néha nekem is tele lett a hócipőm. De akkor elgondoltam, hogy honnan jöttem, és miért. Azért, hogy megtanuljam elviselni az életet józan ésszel” – teszi fel a pontot az i-re.

Elhibázott problémamegoldás

Józsi harmincéves, szerencsejáték- és alkoholfüggő, egyéb szereket sem vont meg magától. Kilenc és fél hónapja a központ lakója, már elkezdődött a visszaszámlálás, hamarosan hazatér. Ő kísér el minket a kastélyba. Szűkszavúbb, mint Zsolt, de nem rejti véka alá múltjának sötétebb időszakait. „Remélem, hogy sikerült elengednem mindent, de a kinti lét lesz a főpróba. Úgy érzem, hogy felkészültem. A szüleimmel fogok dolgozni, van egy családi vállalkozásunk. Ők már rég ezt szerették volna, de én semmiért sem tudtam felelősséget vállalni. Ellenségnek tekintettem őket, akik köztem és a függőség között állnak, és így elég harcias volt a hangulat köztünk. Ez teljesen megváltozott” – mondja, miközben kollégáimmal végigjárjuk az 1600-as években épült négytornyos kastély termeit, ahol volt iskola, bentlakás, talán termelőszövetkezet is. Most nyaranta hazai és külföldi önkéntesek dolgoznak a helyreállításon. Szerencsére már be tudták födni, legalább tovább nem romlik. Női rehabot álmodtak meg ide – ezt még reggel mesélte nekünk Mari.

Visszafelé sétálunk, de még nem indulunk haza, mert ebédre vagyunk hivatalosak. Jön az eső, és bennem villámlanak a kérdések: Miért? Miért lesz valaki függő? Kimondom hangosan, Józsi válaszol: „Mert problémamegoldásnak látja, de rosszul látja, mert a problémát soha nem oldja meg.”

Pontban egykor megrázzák a csengőt, és belépünk az ebédlőbe. Jól felszerelt, otthonos a konyha, kerek asztaloknál oszlik szét a társaság, Mari is ott van, mi Józsival és az egy hónapja itt élő Lászlóval ülünk asztalhoz. Rövid köszöntő, a napi ige közös elmondása után nekilátunk a finom ebédnek. Saját termés, saját alkotás a bableves, a baracklekváros palacsinta és a bodzaszörp. Miközben ezt írom, már tudom: a bodzaszörp íze Magyarózdot fogja felidézni bennem sokáig, a tiszteletet azok iránt, akik megpróbálják a változást, és azok iránt, akik ebben támogatják őket.

Az életre szóló projekt

A stábirodában Mari avat be missziójuk történetébe, alapelveibe. Magyarózdon 12 éve működik a Bonus Pastor Alapítvány által működtetett rehabilitációs központ, amely alkohol-, drog-, szerencsejáték- és egyéb függőségben szenvedőknek, valamint hozzátartozóiknak nyújt segítséget. Maga a tevékenység 25 évre nyúlik vissza, Horváth Levente református lelkész vezetésével a Református Mentő Misszió indította erdélyi városokban a szenvedélybetegeknek szóló szolgálatot. Magyarózdra véletlenül kerültek, miután a kastély tuajdonosa az alapítványnak adományozta a birtokot. Hosszú terápiás programjukra egész Erdély területéről, Magyarországról is jelentkeznek férfiak, 18–50 éves korig. Volt, amikor 24-en is lakták az intézetet, de az átlagos részvételi szám 10–15 között van. A résztvevők átlagéletkora egyre csökken, a többség 30 körüli.

A hosszú terápiát végigvivők között 50–60 százalék körüli azok aránya, akik jól vannak, képesek lettek életük újraépítésére.

Bár keresztény alapítvány a Bonus Pastor, ide bárki jöhet vallási, ideológiai meggyőződéstől függetlenül, már előzetesen tudhatja, hogy lesz bibliaóra, istentisztelet, napi áhítat. A hit felajánlás, pluszerőforrás. A szenvedélybetegek rehabilitációjában az úgynevezett Portage programot alkalmazzák, kliensközpontú terápiás közösség létrehozása az alapja. Főbb elemei közt ott a strukturáltság, ami azt jelenti, hogy nemcsak egy nap, hanem maga az egész terápiás folyamat egy építkező, átlátható folyamat, amelyben különböző szakaszok követik egymást. Egészséges hierarchiára épül, minél előbb van valaki a terápiában, annál nagyobb a felelőssége, az úgynevezett öregfiú például már majdnem munkatársi szerepben van, átlátja a ház működését, csoportot vezet, figyel az új lakókra. Részt vesz, „bead” a folyamatba, és ezáltal is gyógyul. Fontos elem még az önsegítés, ennek tere a csoportterápia, a különböző témákat (például személyiségfejlődés, kommunikáció stb.) interaktívan feldolgozó szemináriumok, ahol az élethez szükséges készségeket alakíthatják ki magukban a résztvevők. Minden fázishoz tartozik egy „készségcsomag”, amikor valaki ezt meglépte, akkor „jut” fennebb egy kompetenciavizsga alapján. Ez a közösségben zajlik: értékeli magát az egyén, értékelik őt a csoporttársak és a munkatársak. Ami itt zajlik, viselkedés- és személyiségfejlesztő terápia.

A cél: a szenvedélybeteg, mire innen elmegy, olyan készségekkel rendelkezzen, hogy ne legyen szüksége a szerre, kezelni tudja feszültségeit, indulatait, a váratlan helyzeteket. A leszokás egyébként életre szóló projekt, a visszaesés benne van a pakliban. Mindenkit biztatnak a visszatérésre, hiszen sokszor több idő kell egy-egy trauma feldolgozására, de mindenki előtt ott a lehetőség, hogy összerakja szétesett életét. A Bonus Pastor Alapítvány hatalmas erőssége, hogy a hosszú terápiás program mellett prevencióval is foglalkozik, évente háromszor kéthetes rövid terápiás programot tart, és nagy energiát fektet az utógondozásba is.

Fotó: Csedő Attila

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>