Nem leszek a játékszered

Dühítő, bántó, van, hogy fájdalmas, ha jónak ígérkező kapcsolatokban a manipulálás jeleit, hazugságok hálóját véljük felfedezni. A Nőileg augusztusi lapszámában az érzelmi zsarolásról részletesen írunk. A jelenség magával ragadta Bleeding Bride szerzőnket is, és egy történetét megírta nekünk.

Azt tartják a bölcs idézetgyártók, hogy mindenki, akit az utadba sodor az élet, az okkal érkezik, veled marad, míg a sors elrendelte, és tanulságosan távozik. Vannak, akik mindig hiányozni fognak, mások, mint a hajnali köd, eloszlanak a látókörödből, aztán vannak olyanok is, akiktől inkább te magad menekülsz, és próbálod megfejteni, hogy ebben a találkozásban melyik kanyarban volt elrejtve a csattanó…

Nem kell különösebb pszichológiai előképzés ahhoz, hogy belássuk: minden ember más és más, mindenkinek van egy története, ami olyanná formálta, amilyen épp, az adott életszakaszában. Idővel mind változunk, vannak mélypontjaink, és jobbára mind fejlődőképesek vagyunk. De mint mindenben, ezekben az örök igazságokban is előfordulnak a kivételek, amelyek erősítik a szabályt.

Rengeteg érdekesebbnél érdekesebb emberrel hozott össze a sors, olyanokkal is, akiknek a kézfogása is egy életre szóló élmény volt. Amiért érdemes hálásnak lenni. Aztán jött Ő. 

Egy telefonbeszélgetéssel kezdődött. Munka miatt. Pár perc után csajosan csacsogtunk. Milyen szépen indult! Majd jött is sorban a tömérdek közös érdeklődési kör, azonos hobbik, mindenféle. A beszélgetésekbe belecsempészett színes élettörténetek kezdtek a „hú de érdekes” helyett a hümmögős „ez érdekes” reakciót kiváltani. Egyre nyúltak, mint a rétestészta, szép lassan elvesztették a saját idővonalukat, a mesékben nem lett logika, túl sok volt az átfedés és a fekete folt. Minden egyre dicsőbb és fényesebb lett, a szénből koholt gyémánt kezdett túl szép lenni, hogy igaz legyen, mészporként szállni a levegőben. A közös érdeklődésről is kiderült, hogy maximum az érdek valós belőle.

A baráti közeledést gyorsan követték a hangulatingadozások. A vidám, mosolygós, bölcs maszk mögül kicsapott a dacos gyerek, az a fajta, aki hisztérikusan, de legalább jó hangosan próbálja takargatni hazugságait. 

Az igazság számára egy relatív fogalommá vált. Legyen szó lekövethető témákról, de akár az étkezési szokásairól, bármiről, az ő verziója sosem egyezett a „bizonyítékokkal”. Tagadás, másokra vetítés, magyarázkodás – vége hossza nem volt. Nem létezett az a kérdés, amire tudott volna őszintén válaszolni. Az a fajta, aki a legnagyobb viharban is képes azt állítani, hogy éppen napozik, és a sivatagban az árvíz miatt nem tudta meglátogatni a piramisokat.

Természetesen semmilyen formában nem ismerte el senki érdemeit, erősségeit, mindenki minden mozzanatában kereste a hibát, azt a hibát, amit ő hősiesen korrigálhatna.

Pillanatok alatt változott az álláspontja, ha rájött, úgy győzhet, ha önmagának mond ellent, és mesterien képes volt más munkáját magáévá tenni, mintha már fizikai fájdalmat is okozna számára, ha be kellene ismernie esetleges tévedését. 
Hirdetés

Olyannyira körülzárja a saját elképzelt valósága, hogy nem hajlandó kitekinteni belőle, mindenben  és mindenkiben a támadó ellenséget látva, folyamatosan védekező pozícióban létezik, ezzel is tovább szőve a már követhetetlen hazugságai hálóját.

Amit viszont neki köszönhetek: rávett, hogy csokorba gyűjtve papírra vessem a tapasztalataim, ezzel is figyelmeztetve mindenkit – ha hasonló személyiséggel találkozna bárki, meneküljön, mielőtt az felemészti az idegeit, netán magával rántaná a hazugságok és hisztéria sötét labirintusába.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Lapozz bele az augusztusi lapszámunkba: