Én tényleg próbáltam megbarátkozni ezzel a jelenséggel. Amióta felfigyeltem egyre gyakoribb előfordulására, első körben saját lelkem háza táján igyekeztem megkeresni a zsigeri ellenérzés okát, aztán egy kicsit racionálisabb szinten kerestem a jelenség előnyeit, de csak oda jutottam, hogy egyre dagad bennem az ellenállás és a tiltakozás. Úgyhogy írástémává érett a dolog.
Kisiskolás gyerekeink vannak, nagyon szerettük volna, ha sportolnának valamit, ahol megélhetik a mozgás örömét, kimozoghatják magukból a napi felgyűlt mocorgást. Vagy járnának érdekes foglalkozásokra, ahol alkothatnak a maguk örömére, feloldódva egy élvezetes tevékenységben. De a legtöbb helyen, ahol próbálkoztunk, tudomásunkra hozták, hogy lesznek bajnokságok, ahol ajánlatos részt venni, fellépések, ahol meg kell mutatni, mit tanultak. Na és itt jött a kibukás. Mert gyermekeim nem szereplős fajták, nem akarnak egy hónap után mérkőzésre menni, nem akarnak két-három hónap után sem a karácsonyi fellépésdömpingben táncolni, nem akarnak egy stadionnyi szülő előtt focizni. Azt gondoltam, kiugrom a bőrömből az idegességtől, amikor egy szülőértekezleten, amikor megbeszéltük, hogy az úszás mellett még korcsolyázásra is járjanak, az egyik szülő megkérdezte, mikor fogják a szülőknek is bemutatni, hogy mit tanultak az órákon. Produkálni kell, eredmény kell, műsor kell!
Természetesen elfogadom, hogy van gyerek, aki ezt szereti, de pedagógusi-pszichológusi munkám során olyan rengeteggel nem találkoztam, hogy ez általános norma lenne. Van olyan gyerek, aki szereti a versengést, élvezi megmutatni magát, tudását több ember előtt, lázba hozza a győzelem, a siker lehetősége. Sokszor viszont azt is tapasztaltam, hogy ezek a motivációk nem is a gyerekekéi, ők átvették csupán, a háttérben meghúzódik egy saját megvalósulatlan ambícióitól hajtott szülő, egy minél nagyobb presztízsre áhítozó oktató. A gyermek funkciót tölt be, nem kevés a feladata, amint tatarozza a felnőtt önbecsülését.
Több olyan gyerekkel dolgoztam, akit ez a minden szinten nyomuló teljesítés-produkció kényszer, fellépésmánia agyonstresszelt, és már a hangszert, a zenét is megutálta, a társaival való együtt labdázás is elveszítette az ízét, a tánc örömét is elvették tőle. Mert ő nem akart mérkőzni, ország-világ előtt nem akart táncolni, fellépni. Ő élményt akart, feloldódást a zenében, mozgásban, tét nélküli együtt rezgést. Alkotást és nem produkciót.
Sajnálkozunk, hogy túl sok a stressz életünkben, a szorongásos zavarok lassan népbetegséggé váltak, teljesítményorientált világot élünk. De ezt a világot mi teremtjük, ezt az elvárást mi nyomjuk gyermekeinkre. Hol marad a feloldódás a tevékenységben, az elmerülés a játékban, a kikapcsolódás, feltöltődés, a folyamatnak az élvezete? Ahová a hangsúlyokat tesszük, ott a mi felelősségünk is.
Fotó: pixabay.com
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. áprilisi lapszámában jelent meg.
