Nemrég egy rendezvényre hívtak, ahol előadást kellett tartanom a szeretet-nyelvekről. A szervezők először a művelődési ház egyik termét jelölték meg helyszínül, aztán az előző program elhúzódása miatt hirtelen más helyszínt kellett választani. És mit szúrtak ki a szervezők? Az óvodát, ahonnan megszöktem.
Amikor meghallottam, hangosan felnevettem, hogy mekkora poén ez az Istentől, biztosan a fején körbefut a szája huncutságában, hogy
De valamiért azt éreztem, ennek így kellett lennie: ott, ahol gyermekként nem éreztem magam szeretve, biztonságban, most visszatérek felnőttként, és elmondom a körülöttem ülő felnőtteknek, hogy mire lett volna szüksége annak a gyereknek, az én Belső Gyermekemnek.
Hogy sokszor hiába gondoljuk, hogy mi aztán szeretjük a másikat, közben ő nem érzi ezt, nem jön át neki, mert valószínűleg olyan „nyelven” mondjuk, ami nem az ő szeretet-nyelve, hanem a miénk. Sokszor az is előfordul, hogy gyerekként olyan érzelmi, törődésbeli hiányállapotokat éltünk meg, amelyek örökre sebet ejtettek lelkünkön.
A Belső Gyermekünk ilyenkor elsírja magát, emlékezik az első sérülésre, a most is fájó hiányra. Magárahagyottságot, sokszor tehetetlenséget él meg, és semmi másra nincs szüksége, csak egy értőn-érzőn figyelő, biztonságot nyújtó felnőttre.
Hogy ez a szeretve jelen levő felnőtt ott volt-e gyermekként mellettünk kétségbeesett helyzeteinkben, vagy kiszámíthatatlan, akár elérhetetlen volt, az már a mi keresztünk marad.
Úgy szereti, ahogy neki gyerekként jólesett volna, és erre megtanítja azokat is, akikkel megosztja az életét.
Ha pedig nem megy nekik, akkor segít megszökni.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Lélek-pilates kell – nyújtás, hajlékonyság, rugalmasság, felszabadulás
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
