ARCHÍV Régmúlt celebek vagy jelenkori erdélyi elit? – Az erdélyi arisztokrácia hányattatása és újra felbukkanása

Regényekből, kosztümös filmekből ismerjük őket. Ki ne álmodozott volna macskakövön kopogó lovaskocsiról, etikett szerinti diszkrét udvarlásról, netán arról, hogy a szomszéd fiúról kiderül: grófi család egyetlen leszármazottja. Erőfeszítésbe kerül belegondolni, hogy van olyan ember ma, aki számára mindez realitás. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

Csinta Samu újságíró az elmúlt pár évben több, Erdélyben élő nemesi családot végiglátogatott. Beszélgetéseikből két könyve is megjelent, s ha minden terv szerint halad, készül majd egy harmadik. Őt kérdeztem az erdélyi arisztokrácia átalakulásáról.

– Hogyan kezdett el érdekelni ez a téma, miért döntöttél úgy, hogy foglalkozol vele?

Sepsiszentgyörgyön a gyermekeim osztályában egyszer csak megjelentek a Kálnoky-gyerekek. S akkor ahogy az lenni szokott, összebarátkoztunk a szülőkkel is, aztán együtt nyaraltunk, rengeteget beszélgettünk, meséltek, társaságukban találkoztam más, hasonszőrű emberekkel.

Az irántuk való érdeklődés – úgy láttam –, nem nagyon haladta meg azt a szintet, hogy gyertyafényes vacsorák, rókavadászat. Egy idő után azonban megalázóvá válik, amikor rádöbbensz, az emberek nem rád kíváncsiak, hanem arra a bizonyos díszletre. Én ezen túl akartam lépni. Megkérdeztem Kálnoky Tibort, segítene-e? Mert azt az azért láttam, hogy meglehetősen óvatos társaság. Ő egy pár helyre beajánlott. Odamentem, bemutatkoztam, elmondtam, mit szeretnék. Udvariasan mosolyogtunk, megittuk a kávét, teát. De aztán még sokszor kellett keressek mindenkit, míg kialakult egy igazi beszélgetés. 

– Mi történt az erdélyi arisztokráciával a második világháború után?

– Nem is a második világháborút emelném ki fordulópontként, hanem az 1949. március 3-áról 4-ére virradó éjszakát, amikor a háború után visszatért nemeseket a házaikból, kastélyaikból egyetlen éjszaka alatt kényszerlakhelyekre szállították. Addig háború utáni körülmények között, szétbombázott, lerombolt épületekben, itt-ott-amott, de elkezdtek újra élni, hisz a történelem során szereztek némi gyakorlatot az újrakezdésben. 

A második világháború befejeztével az arisztokraták nyugat felé menekültek. Budapestig vagy valamelyik magyarországi rokonhoz, baráthoz mindenki elment. Vártak. Várták a híreket. A front még Erdélyben volt, de ahogy haladt nyugatra, érkeztek a hírek a hátrahagyott emberektől, hogy a román király visszaült a trónjára, minden rendben lesz, haza lehet jönni. Egy részük elhitte, mert szerintem el akarta hinni. Másik része nem hitte el, és továbbment nyugatra. Így alakult ki az erdélyi nemesség két „vonulata”.

Aki elment, továbbra is gróf Kálnoky maradt, meg gróf Teleki. A családi kötelékek révén nem engedték szabadesésbe őket. A rangok többnyire tovább éltek az új környezetükben. 

Akik hazajöttek, itt is ragadtak. Ők azok, akiket ’49 március 4-re virradóra elszállítottak Marosvásárhelyre, Szászvárosba, Kolozsvárra, Balázsfalvára, kényszerlakhelyekre. Ezeken a településeken beütötték az igazolványukba a DO pecsétet a Domiciliu Obligatoriu (kötelező lakhely) kezdőbetűiből. Méltatlan körülmények között, szuterénlakásokban, pincékben, sorház végében levő kis szobákban laktak nagymamástól, nagynénistől. A hatvanas évek elején lazítottak a rendszeren, akkor kereshettek maguknak emberibb lakást. 

Csinálni, amit lehet

Gróf Teleki Mihályt és a feleségét, Tisza Aimée-t a gernyeszegi Teleki-kastélyból vitték Marosvásárhelyre, és dugták egy pincelakásba. Telekiné soha többet nem tette be a lábát Gernyeszegre, és ez nem tíz évet jelent, hanem negyvenet. Teleki Mici bácsi viszont egy ilyen túlélő típus volt. Beszélt nyolc nyelvet, bámulatos optimizmussal, élni akarással végezte a munkáját: fogatos volt, a vásárhelyi vágóhíd és a jeddi rókafarm közötti utat járta naponta. Húsz éven át fuvarozta az iszonyatosan bűzös állati belsőségeket, amit a rókáknak szántak eledelként. Délután négykor járt le a munkaideje, hazament, kipucoválta magát, felöltözött, nyakkendőt kötött, délután hattól özönlöttek hozzá a vásárhelyiek, diákok, fiatalok, angolt tanulni, németet tanulni, franciát tanulni. Mert akkor csak oroszt lehetett tanulni az iskolában. Ő elfogadta, hogy egy világ elment, de az új világban meg kell csinálni, amit lehet. Ennek a megélése nagyon érdekes személyi képleteket rajzol fel. Az egyfajta belső igényesség, hogy minden délután kimosdok a bűzből, és Gróf Teleki Mihállyá válok arra a néhány órára.

Ebből a traumából hogyan jött ki az arisztokrácia?

– Az itthon maradt arisztokrata családok gyermekei abba a már-már skizofrén helyzetbe kerültek, hogy este megnézték a családi albumot, meghallgatták, hogy ez a kastély a miénk volt, ez meg egy rókavadászaton készült kép… Másnap reggel, amikor iskolába indultak, akkor meg azt kapták útravalóul, hogy amiről a tegnap este beszéltünk, arról egy szót sem, senkinek. A kisgyerek beült a padba, és azt hallotta, hogy ez egy mocskos, kizsákmányoló osztály, gyökerestől ki kell pusztítani, halál mindenkire. Valami egészen elképesztő teher lehetett rajtuk. Voltak olyanok, akik letagadták a származásukat, akár nevet is változtattak, hogy elvégezhessék az iskolájukat. 

Gróf Mikes Zsigmond és családja a Béldy udvarháznál /f: Köntés Ernő

Másrészt az átmenekített dolgok között szinte mindegyik család magával vitte például a teázókészletét. Olyan emberek, akik abban az időben bejáratosak voltak hozzájuk, mesélik: egy ágyban aludt hat ember, de első osztályú kínai teáskészletük volt. Az élet néhány olyan rituáléját mentették át, ami elegendő lehetett egy belső tartás megőrzéséhez a legnehezebb periódusokban. 

Hirdetés

– Kik voltak azok, akik otthagyták a nyugati, vélhetően kényelmes életüket, és 1990 után visszaköltöztek az erdélyi, omladozó birtokra?

– Mikor ’90-től errefelé lehetőség nyílt a tulajdonok visszaigénylésére, érdekes módon a nyugatiak voltak többnyire a bátrabbak. Valószínűleg azért, mert ott kialakult egyfajta, a demokratikus társadalom működésébe, a törvényességbe vettet hit, míg az itt élők többsége csak évek múltán, óriási késéssel mert egyáltalán nekifogni.

Minden hazaköltözőnek megvan a története, amit nem mindig lehet logikus észérvekkel megmagyarázni. Kell hozzá egyfajta vállalkozókedv, kalandvágy, vagy romantika, hogy az ember begyúrja a tízezer fontos öltönyét egy hátizsákba és Londonból elköltözzön Zabolára.

– Mikor mesélsz, sokszor azt a szót használod, „ők”. Van egy ilyen összefüggő csoport? 

– Olyan értelemben igen, hogy szinte mindenki mindenkivel rokon. Valaki által, sokad íziglen, de rokon. A rokoni szálak pedig fontosak. Különben mit keresnének például Kálnokyék az angol királyi udvar környékén? Rhédey Klaudia ezelőtt 300 évvel férjhez ment egy Windsorhoz, és II. Erzsébet brit királynő ükanyja. A Kálnoky család felmenői között is van Rhédey. Az én világomban nem nagyon szokták 200300 évre visszamenőleg tartani a rokoni kapcsolatot. Az arisztokraták identitástudatában azonban ez benne van. És ezzel jár egyfajta tartás, felelősségtudat, amit beleneveltek ezekbe az emberekbe. Természetesen olyan is akadt, akibe nem sikerült. 

– Arisztokrácia 2.0-nak nevezted a könyvedben a fiatal, új generációs bárókat és grófokat, akik köztünk élnek. Hogy látod, mi a szerepe az arisztokráciának a mai Erdélyben?

– Az egyik az épített örökség rendbehozása. Ez nem könnyű. A gernyeszegi kastély felújítása 2 és fél millió euró körül van. A miklósvári vadászkastély felújítása majdnem egymillió volt. 

Minden bizonnyal másképp fog hozzá egy műemlék restauráláshoz az, akinek a nagyapja ott pihen a kertben, és aki közelről ismeri az épület múltját, történetét. Ezen túlmenően a jelenlétük akkor kamatozhatna, ha képesek tevékenyen beépülni az erdélyi magyar közéletbe. 

Volt olyan, aki megpróbálta bevonni azt a fajta érdekközösséget, ami hajdanán létezett. Például Bánffy Farkas vagy a zabolai Mikes-örökösök friss energiát hoztak Magyarlapádra, Zabolára.

Most megint hatalmas állami ellenszél van, sok visszaszolgáltatott birtok esetében újraindították a pereket mondvacsinált indokokkal. Amíg ez így lesz, nem nagyon lesz idejük mással foglalkozni. 

– Viszont vannak a beilleszkedést pozitívan motiváló tényezők is. Például uniós pályázatokon akkor lehet részt venni, ha egy intézményi szereplő is van a pályázatban. Ez jó ok lenne a helyi intézményekkel való összefogásra. Csakhogy az elmúlt 50 év tükrében nagyon kevesen tudják elfogadni ezt az utat. Aki ezen túl tudott lépni, mint például Kálnoky Tibor – ő a baróti önkormányzattal közösen pályázott a miklósvári kastély felújítására – sikertörténetről számolhat be.

Miért jó nekünk ma, hogy arisztokratáink vannak? Azért, mert ők a mi hagyományunk. Ez nem családi történelem önmagában. Ez a mi erdélyi történetünk.

Kiemelt képen: Csinta Samu és Nagy Elek, a gyalui kastély tulajdonosa