Lelkes buksibólogatások jönnek vissza, megnyugszom kicsit. Kicsit, mert vajon fogják érteni a kérdéseimet? Na, majd meglátjuk, gondoltam, és a kerekasztal köré én is leülök, és megnyugtatom őket, hogy közben rajzolhatnak.
Júliát Júliának hívják, van egy bátyja, és néha-néha szégyellős.
Rózát Rózának hívják, neki két testvére van, egy bátyja és egy nagyon cuki hugicája. Amikor a nagyon cuki hugicáját mondja, akkor a szemeit behunyja, a szája széles mosolyra fut, és a kezeit az arcához húzza. Mint ahogyan a királylányos mesékben szoktak cukik lenni a királylányok.
Mindketten 8 évesek. Ezt nem kérdezem, ezt tudom.
Na, lányok, szerintetek mitől vagytok ti lányok? – kérdezem bátortalanul, de Júlia nagyon gyorsan nyújtja a kezét, mint az iskolában.
– Hogy hosszú a hajam. Mondjuk, van olyan fiú is, akinek hosszú a haja. Például van egy osztálytársam, fiú, neki nagyon hosszú haja van. Meg a tornatanár bácsi fiának is hosszú haja van. Úgyhogy nem biztos, hogy a hosszú haj lesz az – Kicsit még gondolkodik, látszik rajta, aztán nagyon boldogan, mert megtalálta a válaszát: – A nevem! Nekem lány nevem van! Meg onnan tudom, hogy lány vagyok, hogy egyes állatokat jobban szeretek, mint a fiúk. A lányok a macskákat meg a hörcsögöket, mert azok cukik, de a fiúk a teknősöket szeretik. Én a pandákat szeretem, a fiúk meg… az orrszarvúkat!
Rózának több idő kell, míg megtalálja a válaszát. De aztán magabiztosan mondja:
– Onnan tudom, hogy lány vagyok, hogy van olyan izém, ami a fiúknak nincs, mert nekik másik izéjük van. Én meg szeretem a lámákat meg a dinókat – mondja mintegy rácsatlakozva Júlia előző, állatos gondolatmenetére.
Ezután arra kértem őket, hogy hunyják be a szemüket, és kértem, hogy jó erősen koncentráljanak minden testrészükre: a szemükre, fülükre, orrukra, vállukra, kezükre, hátukra, hasukra, lábukra, combjukra, bármire, ami a testük része. És próbálják meg felfedezni, hogy a testükben hol érzik leginkább, hogy ők kislányok. Júlia ismét gyorsan tudja a választ, ragyog a szeme, mikor kinyitja:
– A fülemben! Mert nekem fülbevalóm van!
Róza szégyenlősen nevet, de nem is érti a kérdést (márminthogy ez miért kérdés, egyáltalán), és a lába közé mutat, és mondja: - Én itt.
Júlia hevesen folytatja: - én még érzem máshol is, hogy lány vagyok. A karomban, mert a férfiak karja vaskosabb, a lányoké meg olyan gyengébb.
És Júlia kéri hogy kérdezzem meg, hogy mit szoktak a lányok csinálni, mit pedig a fiúk, mert ő arra tud válaszolni. Kérdem, ő pedig boldogan válaszol.
– A lányok többet főznek. Mondjuk, apukám is tud, de nem szokott olyan gyakran, de mondjuk, szokott néha tojásrántottát csinálni. A lányok szeretnek kézműveskedni, és a fiúk lustábbak. A lányok olyasmiket csinálnak, amit a fiúk nem szoktak. Mondjuk bevásárolnak, húsvéti tojást festenek (ezt Róza is hevesen nyugtázza), és jobban szeretik a virágokat.
– A virágokat? – kérdezem én.
– Igen, vagyis a fiúk azokat a növényeket szeretik, amelyek csak zöldek, nincs viráguk. A lányok sokféle növényt szeretnek, mondjuk a barkát, vagy a tulipánt, vagy a sok-sok rózsát!
– Igen, a rózsát! – mondja lelkesen Róza is. – Az én nevem rózsát jelent.
Miután jól végigbeszéltük, hogy melyik név mit jelent, folytattuk.
– Mikor nem vagy kislány?
Júlia: - Mikor megszerettem a zöldet, mert az fiús szín, és a kutyák lettek a kedvenc állataim. (Mert ugyebár a kutyákat a fiúk szeretik jobban).
Róza határozottan mondja, hogy neki az életében nem volt olyan, hogy ő ne legyen lány.
– És volt olyan hogy nem akartál kislány lenni?
– Nem – mondja Róza királynői határozottsággal.
– Én sem, de egyébként tudom, hogy kik nem akartak nők lenni! – mondja Júlia, és folytatja is: – Régebben, még az ókorban a nők, mert nem mehettek be az olimpiai versenyekre, hogy nézzék.
– Ó, csak a fiúk nézhették? Ki hozta be ezt a szabályt? – csattan fel Róza.
– De volt egy ilyen műszakáll, amit a nők feltettek, és akkor nézhették – korrigál Júlia.
– De miért csak a fiúk nézhették? – értetlenkedik Róza.
– Mert a fiúk pucéran versenyeztek – kuncog Júlia, és erre már Róza is.
– Ja, akkor megértem – zárja le a témát Róza
– Mikor voltál büszke arra, hogy te lány vagy?
Júlia akkor nagyon, mikor először rajzolt egy portrét. És ma is nagyon büszke volt arra, hogy ő lány, mert az iskolában felmérőt írtak anyanyelvből és írásból, és ő mindkettőre nagyon jót kapott. Ekkor azt érezte, hogy nagyon jó lánynak lenni. Erre Róza kicsit értetlenül áll, hiszen az ő osztályában a lányok jobbak, mint a fiúk. Júlia is rájön valamire, tudniillik kiderül, hogy végül is náluk is, ugyanis náluk a fiúk szokták zavarni a tornaórát, de a lányok sosem. És azt is megtudjuk, hogy a tornaórán Júlia megnyerte a viperashow-t (ugrókötelet forgat a tanár és ugrálni kell úgy, hogy ne érje őket el az ugrókötél). Az is kiderül, hogy nem ő egyedül, hanem Kincsővel meg Baltazárral nyerték meg, de Baltazár volt az egyetlen fiú, aki nyert.
Arra a kérdésre, hogy bántották-e meg őket azért, mert kislányok, meglepő módon és hirtelen válaszolt Júlia elsőként:
– Azt mondták, hogy csúnya vagyok, mert mik azok a pöttyök az arcomon, olyan, mintha himlős lennék. Ezt két fiú mondta nekem.
– Szerintem szépek a szeplőid – mondja Róza őszintén és bátorítóan, aki ő maga is szeplős.
A meglepetés-rajzok elkészültek beszélgetés közben. Júlia egy pandát rajzolt Rózának, Róza pedig az egyik kedvenc meséjéből, a Tenger dalából rajzolta le a kis fóka lányt Júliának. Engem pedig a meghatottság járt át, hogy ilyen két igazi nővel beszélgethettem.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock