Ezentúl online fogunk dolgozni, kb. ennyi útmutatást kaptunk a gyökeresen megváltozott helyzethez mi, iskolapszichológusok. Ahogy körülnéztünk, láttuk, hogy pedagógus kollégáink sem jártak jobban. Mi, akik a földteke eme keleti szegletében születtünk, nem is lepődtünk meg túlságosan, hiszen nyugati kollégáinkhoz képest, akiknek minden lépését szakmai protokollok szabályozzák, mi a „csináljuk, ahogy lehet” bizonytalansága és szabadsága mentén szocializálódtunk.
Én előzőleg, szükség esetén vakációban, külföldi tartózkodás idején már dolgoztam online, de kizárólag olyan kamaszokkal vagy szüleikkel, akiket személyesen is ismertem, így már kialakult rapporttal, bizalommal ültünk le a készülékek elé.
El nem tudtam képzelni, hogy a szülőkkel való kapcsolattartáson túl, hogyan fogok óvodásokkal, elemisekkel és kiskamaszokkal dolgozni. Nos, az hamar kiderült, hogy ovisokkal leginkább sehogy. És ez így van rendjén.
Miért is akarna egy 4–5 éves kisgyerek, akivel azelőtt az ovis játszószoba szőnyegén mászkáltunk, plüssökkel, bábokkal, kockákkal, kisautókkal varázsvilágot építettünk, most hirtelen a képernyőn át engem nézni, nekem mesélni? Volt, hogy személyre szabott mesét írtam, egy szülő szerette volna, ha én magam mondom el, élőben a gyereknek. Ő illedelmesen meghallgatta az anyukája karjaiban, majd a legnagyobb természetességgel lecsusszant az anyai ölből azzal, hogy „én mentem játszani, ti beszélgessetek”.
Úgy gondoltam, hogy ez a kisiskolásokkal is így lesz, de az az igazság, hogy többségük, ha tavasszal még nem is, de őszre már elég jól alkalmazkodott az online tanácsadás/terápia kereteihez. Én pedig más szemszögből is megismerhettem a gyerekeket, a családokat.
Láthatóvá váltak apák, akik a valóságban soha nem jöttek volna be a pszichológia kabinetbe, testvérek, akik mindig elviszik a show-t, vagy éppen ugyanúgy ácsingóznak a figyelemre, anyák, akik amíg 40 percig biztonságban tudják a gyermeket, elszaladnak vásárolni, ügyet intézni. Vagy ellenkezőleg, ott maradnak a közelben és csak abból tudom, hogy ott vannak a háttérben, hogy a gyerek folyton másfele néz
és hirtelen olyan szűkszavú lesz.
Megismertem kutyákat, macskákat, pintyeket, kedvenc játékokat és igazi barátokat, sütit hozó nagymamákat és folyton, hangosan tévéző családtagokat.
Még szembetűnőbbé vált néhány gyerek túlmozgásossága, volt olyan, akinek a talpát gyakrabban láttam a kamerán át, mint az arcát. A figyelemzavar is még inkább megmutatkozik online. Ha a kétszemélyes helyzetben is folyton elvonja a gyermek figyelmét a szomszéd kutyája, a szobabicikli vagy a papagáj, elképzelhetjük, hogy mennyi marad meg egy online matekórából, ahol azt se tudja, hogy a képernyő melyik kis kockáját figyelje. „Nem tudok egyszerre power pointot nézni, a tanító nénit hallgatni és másolni is – mesélte egy kisiskolás kétségbeesve, és értettem, mélységesen átéreztem, miről beszél.
Látványosabb online az autista gyerekek megszokotthoz való ragaszkodása és a szorongó gyerekek bizonytalansága. Mindkét esetben egyértelmű az is, hogy számukra az online iskola több nyugalmat is hozott.
A kamaszokkal is érdekesek az online tanácsadás tapasztalatai. Annak ellenére, hogy ők ismerik leginkább az online felületeket, tavasszal mégis sokan azt kérték, inkább chaten írjunk egymásnak. Őszre valami átalakult, szinte mindannyian igényelték az „élőzést”, vagyis a videós beszélgetést. Igaz, hogy ezt néhányszor nem a saját otthonukból tették, csendes városrészeken, mezőn sétáltak közben, így biztosították maguknak azt a biztonságos környezetet, amit én online nem tudtam felajánlani számukra.
S hogy számomra milyen az online munka? Az élő, valódi találkozásnál semmi nem jobb, de mégis, sokkal működőképesebb, mint amit egy évvel ezelőtt remélni mertem.
Itt is van elfelejtett óra és néhányan azt gondolják, ha már online vagyunk, akkor én nonstop elérhető vagyok. Mégis, olyan jó látni, ha hétről hétre egyre szélesebb a mosoly a gyermek arcán, ha meglát a kamerán át. Arról nem is beszélve, amikor a szigorúan titkos, online kezdetek után a legnagyobb természetességgel szólít meg a kamasz az iskola folyosóján. S bárcsak mondhatnám neki és osztálytársának, hogy már ezen a héten, és utána hetente tudom fogadni. A kérdés már nem az, hogy online vagy élőben, hanem az, hogy a megnövekedett esetszámot, hogyan tudjuk én és a kollégáim ellátni. Mert egészen más azt olvasni a lapokban, hogy világszerte nő a mentális betegségek száma a gyermekek körében is, és azt mondani egy diáknak, szülőnek, aki végre rászánta magát, hogy felvegye a kapcsolatot egy pszichológussal, hogy: „sajnos, csak három hónap múlva tudom fogadni”.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
