Ilyen s ehhez hasonló érzések, gondolatok töltenek el minket ilyenkor, az új esztendő küszöbén. Bár már véget ért az ajándékozási láz, s az ünnepi elcsendesülést is felváltotta a hétköznapok sürgése-forgása, azért még formálódnak bennünk a jókívánságok, amelyekkel – őszintén így hisszük ilyenkor, az ünnepek után még megmaradt, csillagszórós buborékpillanatokban – szebbé, jobbá, élhetőbbé, örömtelibbé tehető közös idődarabkánk: a 2020-as esztendő.
Mit kívánjunk mi, kedves Olvasók, mit adjunk ajándékba, minek örülnének, mitől lehetne semmi mással sem helyettesíthető, fel- vagy lecserélhető, azaz igazán egyedi a Nőileg ajándéka, újévi jókívánsága? Talán... ha időt adnánk ajándékba?
És ezzel már csapdába is futottam, no nem az idő, hanem a bizonytalanság csapdájába: már kívánni sem merünk egyértelműen, határozottan, igazán? Igazuk lenne azoknak, akik régóta hangoztatják, hogy a mai embernek egyre inkább csak negatív ábrándjai vannak, vagy nincsenek is egyáltalán? Hogy már nem hiszünk abban, hogy amit nagyon akarunk, amiben erősen hiszünk, az már szinte VAN? Hogy tulajdonképpen nem azért nem öntünk már ólmot, mert kinőttük a babonákat, hanem azért, mert attól félünk, hogy az ólomalakzatok nem fognak semmit formázni? Azok ugyanis azt mutatják, amire elemi erővel vágyunk...
