Ma már tudom, hogy ehhez nagyban hozzájárult az, hogy valamikor gyerekként azt mondta nekem a számomra legfontosabb ember, fiam, te szerencsétlennek születtél. Vajon hányan élünk így, tudattalanul azonosulva egy ilyen gondolattal? És
észre sem vesszük, hogy milyen bravúrjaink voltak életünk során, vagy éppen milyen fontos és a későbbiekben hatványozottan hasznos leckéink egy-egy sikertelenségnek vélt történetben?
A félig üres poharat félig töltött pohárnak látni a hasonló kódolású embereknek nagyon nehéz. Az automatizmust átírni kemény munka, de nem lehetetlen. Az én életem egyrészt kemény volt, másrészt mégis csak szerencsés. Sokáig csak abba kapaszkodtam, hogy ez a dolgom: küzdjek a nehézségekkel, ez a rendje az életnek, majd beérik a gyümölcse. Felénk amúgy is ez a becsületes élet receptje. Aztán amikor mondhatni beért az a gyümölcs, nem tudtam mit kezdeni vele. Akkor kezdett foglalkoztani, hogy itt valami az én nézőpontommal hibádzik. Meg kell tanulnom örülni, elismerni, ha valami jó teljesítmény volt – magamnak és másoknak is –, ha pedig kevésbé üti a mércét az elvártakhoz képest, inkább a tanulságaira figyeljek, mintsem mérgezzem magamat és a környezetemet. Nem megy ez egyik napról a másikra, de gyakorlat teszi a mestert – és úgy általában is, errefelé kívánatos lenne a pesszimista lelkünknek időnként szemüveget cserélni.
[caption id="attachment_81213" align="aligncenter" width="335"]
