Nem tudtam arról, hogy van méhnyakam, vagy, hogy mi a dolga, amíg egyszer közölték, hogy most akkor ezt eltávolítják. Hogyan kezeljük jól a szexualitásunkat, az ebben részt vevő szerveinket, ha nemhogy nem ismerjük őket, a működésüket, de viszolygunk is tőlük? Kevés az a társas kapcsolat, ahol nevén vannak nevezve a dolgok, ahol kibeszélik a jó és kellemetlen szexuális élményeket egyaránt, elmesélik egymásnak a vágyaikat. Pedig mennyivel könnyebb így az élet!
A párom szokta mondani, hogy addig lehet igazán megismerni egy embert, amíg még gyerek. Addig működik jól a világ benne, amíg a szexuális hajtóerő még nem üti fel a fejét. Vagy már leáldozott. Mert az idősekben is megjelenik egy másfajta ember: eltűnik a vadászösztön, és egy békésebb valaki bukkan elő.
Innen kellene elvinni valahogy a gyerekeinket abba a létformába, ahol képesek boldog kapcsolatok létesítésére, természetes az is, hogy testük van, és ez működik.
Hogy úgy tudjanak létezni, hogy nem gyűl a – szexuális – frusztráció bennük, hogy szabadon megélhetik a fantáziavilágukat is egy hasonló fantáziával megáldott társ mellett. Hogy ki tudnak bontakozni és fel tudnak oldódni az ölelésben. Bizalommal átadják magukat az érzésnek. Nos, ez korántsem ilyen egyszerű, hiszen erdélyi kistársadalmunk nem kimondottan a szexuális felszabadulás őshazája. Itt még rengeteg az elfojtás: tele vagyunk tabukkal, frusztrációkkal, erőszakkal és elnyomással. Szexuális hatalomgyakorlással, sok csúfolódással, piszkálódással.
Egyszerre szabadszájú a társadalom, és egyszerre rémesen prűd. Mintha még mindig különösen furcsa lenne, hogy a lányok menstruálnak, a fiúk meg érdeklődnek a lányok iránt.
Ritka az a gyermek, aki látta a szüleit csókolózni, levetkőzni, vagy nudista strandon napozni… Itt vagyunk tehát többedmagammal, szülői közösségekben kérdezgetjük egymást, hogy ki miként áll a felvilágosítással. Egy ideje előtérbe került a mikrotársadalmunkban is ez a kérdéskör, hiszen itt van a két kamaszodó fiam, akiket szépen szeretnék elindítani ezen az úton. Gyermekként ritkán kaptuk meg a szükséges adathalmazt, amivel könnyebben boldogultunk volna, inkább
a rejtélyes homály lenne a jellemző kifejezés a mi szexuális felvilágosításunkra.
Emlékszem, majd elbújtam szégyenemben, és egyszerre halálfélelmem is lett, amikor először véreztem, a temető mellett, az utcán bandukolva. Mert a mi felvilágosult női családunkban senki nem tartotta fontosnak, hogy erről az érzésről valamit is elmondjon. Nem tudta, honnan kezdje, mit mondjon, mennyit, és főleg, hogyan.
Nehéznek tűnő feladat, hiszen nem is tudom elképzelni azt, mi normális egy hasonló korú fiú életében. Emiatt folyton kérdezem a társaságomban lévő férfiakat, hogyan álltak ezzel ebben a korban.
Igyekszem belőni a normalitásmétert, nehogy – így vagy úgy – túlzásokba essek.
Míg nekünk egyetlen könyv állt a rendelkezésünkre, és mintha az sem nekünk íródott volna, most mégiscsak elég színes a felhozatal, és a szülők is inkább beismerik, hogy szükség van ezeket a dolgokat is végigbeszélni, nem lehet elbújni előle, és nem is érdemes. Talán a mi életünk is azt mutatja, hogy mennyi fölösleges butaságot, kéretlen elakadást, sok vívódást, önmarcangolást okoz az, ha tisztázatlan kérdésekkel futunk bele a felnőttkorba. Ha nem ismerjük meg magunkat, a működésünket, a vágyainkat, és ezeket kifejezni sem tudjuk igazán.
Ha titok a testünk, a társunké méginkább, és külső szemlélőként veszünk részt az együttléteinkben, mert magunkban nem tudunk megbízni.
A sok negatív tapasztalat után egyre nyilvánvalóbb tehát, hogy a gyermekemet szeretném megkímélni mindezektől. És bár működik a fiúkban a korosztályos szégyenlősség, amiért nehezen tudunk beszélni ezekről a dolgokról, mégis jól állunk. Tudják, mire várhatnak a közeljövőben, hogy ez általános, nem csak velük történik, hogy a lányok így, a fiúk meg amúgy. Mesélek arról is, hogy nekem milyen érzés volt ez, arról, hogy a lány mit gondol ilyenkor, és persze, rákérdezek, hogy ők miket gondolnak egy-egy kérdéssel kapcsolatban.
Testi tabuk sem nagyon vannak, sok folyamatról beszélünk, anatómiáról, testi funkciókról. És mégis, könnyebbnek és szakszerűbbnek érzem azt, ha mások tartják meg a „hegyibeszédet”.
Olyan fiatalok, akik felkészültek, hogy viccesen, gyermeknyelven mondjanak el mindent, ami idevág. Láttátok volna a kisebbik fiamat, amikor a nagy beszámolt ezekről az alkalmakról: minden részletre kíváncsi volt, és alaposan megtárgyalták, mi az új információ, és mi az, ami már a helyén volt. Igaz, a fiúknak fiúk tartották, a lányoknak meg lányok. Ha én tartom meg ezt a „hegyi beszédet”, mindenképp alulmaradtam volna. Nem is lehettem volna elég hiteles.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Mi érdekli a kicsit? És a nagyot? – Bepillantottunk a szexuális nevelés órákra
Felvilágosító foglalkozásokat tartok, és mindig jól éreztem magam ebben. A kamaszok rengeteg energiát, derűt és könnyedséget sugároznak, amivel könnyen lehet azonosulni és remekül lehet velük együtt dolgozni.
