Biztosan sok szülőnek ismerős az a szívfacsaró érzés, amelyet gyermekünk sírástól elcsukló hangja vált ki, miközben elmeséli, hogy hogyan csúfolódtak vele, vagy ütöttek hozzá a gyerektársai. A pontosítás végett, egyszerű, „ártatlan” civakodásról, adok-kapokról van szó, nem tartunk az igazi bántalmazás területén.
És tovább arra kérem a Kedves Olvasót, hogy ne úgy olvassa ezt az írást, mint egy szakembertől származó gyermeknevelési példabeszédet, hanem egy pszichológus-anya töprengéseit, sajátos, csak adott helyzetre és gyermekre alkalmazható kísérletét, hogy hitelesen megoldjon egy gyermekkorból ismerős élethelyzetet.
Az óvodás napok egyike végén Anna sírva panaszolja el, hogyan csúfolódtak vele a fiúk, még a copfját is meghúzták.
Mentségemre legyen szólva, az első napokban tanúsított magatartásomat a magas fokú empátia, az „elkövetők” iránti indulat elfojtása és az Anna magatehetetlenségének elfogadása jellemezte. A türelem nagylelkűségétől áthatottan próbáltam megértetni lányommal a fiúk viselkedésének mozgatórugóit, az incidens kiváltó okait, és feltérképeztük a lehetséges módokat, hogyan kezelhetné finoman, nőiesen az ilyen helyzeteket.
Amikor a nagy analízist követő harmadik délutánon is végig kellett hallgatnom, hogyan pereg le az óvodásokra adaptált én-közlés a csibészekről, Anna gyámoltalansága pedig egyre nőtt, akkor fordulat állt be személyes és szakmai hitvallásomban. Miután áttanulmányoztam a témába vágó szakirodalmat, az alapos dokumentáltság megnyugtató érzésével és anyai ösztöneim teljes tudatában
eldöntöttem, hogy megtanítom a lányomat csúfolkodni és verekedni.
A közismert visszavágó versikét gyakoroltuk. „Aki mondja másnak, az mondja magának...” kezdetűt még a lelkiismeretemmel is összebékíthetőnek találtam. Az előadásmódot szemléletesebbé tettük egy-két nyelvöltögetéssel, grimaszolással, és mondhatni, harsány kacagások közepette rosszalkodtunk. Anna fellelkesedett, arcán kigyúltak az amazoni harciasság rózsái, és alig várta a visszavágó napját. A produkciónak sikere volt, annyira, hogy a végét megtoldotta még egy sajátköltésű „pukkadj meg, robbanj szét!” szívből jövő jókívánsággal.
A verekedés tantárgy esetében arra jöttem rá, hogy egyáltalán nem igényel különösebb okítást. Arra kértem, hogy csak a figyelmeztető én-közlések leadása után alkalmazza a „Sirítsd vissza!” fedőnevű B-tervet, amit szemvillanás alatt gyakorlatba is ültetett az öccsével folytatott konfliktuskezelés során.
Hogy ezek az általam javasolt megoldások nem az övéi, lehet, de ezek lettek volna az ő ösztönös, önvédelmi reakciói, amit én igyekeztem jólneveltség címszó alatt elfojtani, azt sugallva, hogy ha bántják, majd valaki megvédi: az óvónő, a felnőtt, majd a férfi. De én
nem akarom, hogy gyámoltalan Csipkerózsika váljon belőle, aki mindig mástól várja a védelmet!
Merjen használni egy egészséges agressziót, amivel megvédi önmagát, határait. Hogy ez nem tipikusan nőies vagy eszményi, tudom, de hiszem, hogy, mint a legtöbb dologban, a hiteles mérték megtalálásához a végletek megtapasztalása szükséges.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
Megjelent a Nőileg magazin 2014. szeptemberi lapszámában.
