Vajon ez mindig így volt? Vagy volt olyan időszaka az életünknek, amikor ezeket a szavakat úgy ejtettük ki, hogy még nem csípte le az utolsó szótagot a visszautasítás félelme, a kiszolgáltatottság meztelensége, védtelensége nem rántotta vissza magára az elfojtás csendjét mint védőpáncélját.
Bevallom, félek ezektől a szavaktól. Félek, ha mondom, s még jobban, ha hallom. De van mellettem két vakmerő szabadszív-szabadszáj, akiknek nyelvét még nem kötötte gúzsba a visszafogottság, az „illem”. Egyszer a hároméves lányomat elvittem egy rendezvényre, amelyet kollégáimmal együtt szerveztünk, s
Hirtelen rájuk pillantva, ahogy ültek a terem másik végében, a kontraszt megmosolyogtató volt: Anna két copfba kötött szőkeségével, rózsaszín fodorkáinak tündeségében, lábát ütemesen lógatva értekezik – valószínű az élet nagy dolgairól – egy nála háromszor nagyobb, fekete bőrszerkós, szegecses karkötőt viselő veterán rockerrel egy időn kívüli pillanatban.
Pár perc lehetett, pár mondat, és egy nagy találkozás. Semmi „utyuli-mutyuli, ne ijedj meg, mindjárt jön anyuka” infantilizáló slégduma, hanem két kíváncsi, gyermeklelkű, hiteles ember közti tiszteletteljes érdeklődés. Anna aztán sokat emlegette Lehelt, tetszett neki egyenessége, lerohanásmentes kedvessége. Lehel is megkedvelte Anna sallangmentes báját, tisztaságát. Egy évre rá egy bevásárlóközpont zöldséges részlegén találkoztak újra,
Anna a meglepettség örömétől felvillanyozva kiáltja el magát: „Szia, Lehel! – pár lélegzetvételnyi hatásszünet. – Tudod, mikor kicsi voltam, úúúgy szerettelek! – kacag –…és tudod, még most is.” Csak így lazán, a paradicsomok fölött…
Az üzletben a hétköznapi gondok pókhálóráncait viselő vásárlók a harsány gyermekhangra áramütésszerűen kapták fel fejüket, és egy pár pillanatra derű permetezte be a pityóka- és narancshegyeket. A szemekben pedig feltámadt valami ösztönös, tiszta melegség, ami mindannyiunk lelke mélyén, hiszem, hogy ott lapul, és fel-felvillan néha öntudatlanul.
korábban írtuk
Tábori anzix Válaszút titkairól
Erdélyben évtizedek óta hagyománya van a néptánctáboroknak. Kiemelkedő helyet foglal el közöttük a Kallós Zoltán Alapítvány által, a Bánffy-kastély közelében, idén harmincharmadik alkalommal megszervezett válaszúti tábor.
