Vajon ez mindig így volt? Vagy volt olyan időszaka az életünknek, amikor ezeket a szavakat úgy ejtettük ki, hogy még nem csípte le az utolsó szótagot a visszautasítás félelme, a kiszolgáltatottság meztelensége, védtelensége nem rántotta vissza magára az elfojtás csendjét mint védőpáncélját.
Bevallom, félek ezektől a szavaktól. Félek, ha mondom, s még jobban, ha hallom. De van mellettem két vakmerő szabadszív-szabadszáj, akiknek nyelvét még nem kötötte gúzsba a visszafogottság, az „illem”.
Egyszer a hároméves lányomat elvittem egy rendezvényre, amelyet kollégáimmal együtt szerveztünk, s amíg én a feladataimat intéztem, megkértem Lehelt, a munkatársamat, hogy szabad percében vigyázzon egy kicsit Annámra.
Hirtelen rájuk pillantva, ahogy ültek a terem másik végében, a kontraszt megmosolyogtató volt: Anna két copfba kötött szőkeségével, rózsaszín fodorkáinak tündeségében, lábát ütemesen lógatva értekezik – valószínű az élet nagy dolgairól – egy nálanál háromszor nagyobb fekete bőrszerkós, szegecses karkötőt viselő veterán rockerrel egy időn kívüli pillanatban.
Pár perc lehetett, pár mondat, és egy nagy találkozás. Semmi „utyuli-mutyuli, ne ijedj meg, mindjárt jön anyuka” infantilizáló slégduma, hanem két kíváncsi, gyermeklelkű, hiteles ember közti tiszteletteljes érdeklődés.
Anna aztán sokat emlegette Lehelt, tetszett neki egyenessége, lerohanásmentes kedvessége. Lehel is megkedvelte Anna sallangmentes báját, tisztaságát.
Egy évre rá egy bevásárlóközpont zöldséges részlegén találkoztak újra, miközben Anna paradicsomokat válogatva megpillantja Lehelt, aki épp akkor lép be szekerét tolva az üzletbe, és határozott léptekkel célba veszi a citromok piramisát.
Anna a meglepettség örömétől felvillanyozva kiáltja el magát:
- Szia, Lehel! – pár lélegzetvételnyi hatásszünet. – Tudod, mikor kicsi voltam úúúgy szerettelek! – kacag –…és, tudod, még most is.
Csak így lazán, a paradicsomok fölött…
Az üzletben a hétköznapi gondok pókhálóráncait viselő vásárlók a harsány gyerekhangra áramütésszerűen kapták fel fejüket, és egy pár pillanatra derű permetezte be a pityóka- és narancshegyeket. A szemekben pedig feltámadt valami ösztönös, tiszta melegség, ami mindannyiunk lelke mélyén, hiszem, hogy ott lapul, és fel-felvillan néha öntudatlanul.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
Megjelent a Nőileg magazin 2014. júliusi lapszámában.
korábban írtuk
Tanuljunk meg szeretni és szeretve lenni – Nyelvlecke szeretni akaróknak
Te tudod mi az elsődleges szeretetnyelved? És a párodé? A gyerekeké? Szakemberek szerint fontos ezt mielőbb megismerni, és ha szükséges, elsajátítani, különben úgy érezhetik szeretteink, hogy nem szeretjük őket. Mert lehet, hogy mi másképpen szeretünk. Dicsérünk, miközben minőségi időre vágyna párunk, ajándékot adunk, bár ő egy ölelésnek örülne. Ismerjük meg tehát a szeretetnyelveket! (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)
