Foglalkozásainkon saját meséit meséli, rajzolja szenvedéllyel, közben ezeregy dologról beszélgetünk. Nem kell nekem pszichológiai teszt ahhoz, hogy számokban lássam: ez a gyermek nagyon értelmes, határtalan, színes fantáziával, érzelmi érzékenységgel, kreatív ötletekkel teli poénbödön. De már az elbizonytalanító kételkedés szele meg-megcsapta törékeny kis értékesség-tudatát: kezdi érzékelni, és olykor bántja is őt, hogy nem jó tanuló, hogy őt valamiért kevesebbet dicséri a tanító néni, neki több elégségese van, mint a többieknek.
Ez a világ fontosabb neki, mint az, hogy kint épp mi a feladat.
Lelkem mélyén imádom ezeket a gyermekeket, akik első körben saját világuk hangjait hallják, aztán a külvilág elvárásait. Úgy drukkolok nekik, hogy ezt a képességüket soha ne veszítsék el. De nagyon féltem is őket. Mert az iskola világa a versengés világa, a megmérettetés világa, a számszerűsíthető teljesítmény világa, ami sokszor köszönő viszonyban sincs az eredetiséggel, kreativitással. A külső siker és a kudarc világa.
A gyermek kicsi arca tele bájos, huncut szeplőkkel. Mintha a szeplős vödör az ő kis arcára ömlött volna. Meg is jegyzem neki: olyan szépek a kis szeplőid az arcodon! Teljesen hozzád illenek! Erre ő nyugodt öntudatossággal rám néz és felvilágosít: „Tudom. Anya már mondta. Azt mondta, hogy az én arcomon ott van a Göncölszekér, mint az égen.” Kicsit megáll, és teljes természetességgel folytatja: „Az én arcom az ég.”
Annyira szép ez a gyermekarc attól a szeretve levéstől, annak a megélésnek a gyönyörűségétől, hogy újra visszaigazolást nyert a tény:
Olyan érzelmi biztonságot, hátországot teremt számára, ami a sok külső sikertelenség után sem rendíti meg tartósan ennek a gyermeknek az ő eredetiségébe, csodálatosságába, szerethetőségébe vetett bizalmát.
Azon gondolkodtam, mennyire nem mindegy, milyen hátországgal vágunk neki a hétköznapok küzdelmeinek. A kisiskolás, a nagykamasz, a friss felnőtt, a viselt harcos, amazon, amikor reggelente kilép az iskola, munka, küzdelem harcmezejére, ahol záporoznak felé az elvárás-nyilak, feladat-bombák,
Ha a hátországunkban ott vannak azok, akik képesek meglátni arcunkon vagy lelkünkben a csillagos eget, akik nem számokkal és betűkkel mérnek, akkor érhetnek kudarcok, pofonok a hétköznapi harcmezőn, de hátországi birodalmunkba visszavonulva megpihenhetünk, és szeretettől felvértezve, megerősödve újra útra kelhetünk.
„Nagy segítség lenne, ha segítenétek összegyűjteni az építőkockákat!” – mondtam egy este, észre sem véve, hogy duplán nyomatékosítom a segítségkérést. P. lazán vissza is dobja a labdát: „és ha te segítenél összegyűjteni, az nekünk lenne segítség”.korábban írtuk
Fodor Györgyi: Kicsi a lakás, nagyobbat kíván
