Foglalkozásainkon saját meséit meséli, rajzolja szenvedéllyel, közben ezeregy dologról beszélgetünk. Nem kell nekem pszichológiai teszt ahhoz, hogy számokban lássam: ez a gyerek nagyon értelmes, határtalan, színes fantáziával, érzelmi érzékenységgel, kreatív ötletekkel teli poénbödön. De már az elbizonytalanító kételkedés szele meg-megcsapta törékeny kis értékesség-tudatát: kezdi érzékelni és bántja is őt olykor, hogy nem jó tanuló, hogy őt valamiért kevesebbet dicséri a tanító néni, neki több elégségese van, mint a többieknek.
Igyekszik, akarja is, de valahogy elfelejti a házikat lejegyezni, a szavakat, verseket megtanulni. Ő nem hallotta ezeket. Mert befele figyelt, bent él, a világában.
Ez a világ fontosabb neki, mint az, hogy kint épp mi a feladat.
Lelkem mélyén imádom ezeket a gyerekeket, akik első körben saját világuk hangjait hallják, aztán a külvilág elvárásait. Úgy drukkolok nekik, hogy ezt a képességüket soha ne veszítsék el! De nagyon féltem is őket. Mert az iskola világa a versengés világa, a megmérettetés világa, a számszerűsíthető teljesítmény világa, ami sokszor köszönő viszonyban sincs az eredetiséggel, kreativitással. A külső siker és a kudarc világa.
Drukkolok nekik, hogy nehogy elhiggyék a világnak, hogy valamiért is kevesebbet érnek, mint más, sikeresebb társaik.
A gyerek kicsi arca tele bájos, huncut szeplőkkel. Mintha a szeplős vödör az ő kis arcára ömlött volna. Meg is jegyzem neki: olyan szépek a kis szeplőid az arcodon! Teljesen hozzád illenek! Erre ő nyugodt öntudatossággal rám néz és felvilágosít: tudom. Anya már mondta. Azt mondta, hogy az én arcomon ott van a Göncölszekér, mint az égen. Kicsit megáll, és teljes természetességgel folytatja: az én arcom az ég.
Annyira szép ez a gyermekarc attól a szeretve levéstől, annak a megélésnek a gyönyörűségétől, hogy újra visszaigazolást nyert a tény:
a szeretet tényleg megszépít. És nem csak szépít.
Az ő anyja a Nap az ő egén. Feltétel nélküli elfogadó szeretetével meglátja benne a csodát. Olyan érzelmi biztonságot, hátországot teremt számára, ami a sok külső sikertelenség után sem rendíti meg tartósan ennek a gyereknek az ő eredetiségébe, csodálatosságába, szerethetőségébe vetett bizalmát.
Azon gondolkodtam, mennyire nem mindegy, milyen hátországgal vágunk neki a hétköznapok küzdelmeinek. A kisiskolás, a nagykamasz, a friss felnőtt, a viselt harcos, amazon, amikor reggelente kilép az iskola-, munka-, küzdelem harcmezejére, ahol záporoznak felé az elvárás-nyilak, feladat-bombák, rideg számok mérik meg naponta, s mondják meg mennyit ér, vajon milyen hátországból, milyen láthatatlan hadsereggel, eszközökkel érkezik meg a küzdés mezejére?
Ha a hátországunkban ott vannak azok, akik képesek meglátni arcunkon vagy lelkünkben a csillagos eget, akik nem számokkal és betűkkel mérnek, akkor érhetnek kudarcok, pofonok a hétköznapi harcmezőn, de hátországi birodalmunkba visszavonulva megpihenhetünk, és szeretettől felvértezve, megerősödve újra útra kelhetünk.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Játékidő: amikor a szülő is gyermek
Azt hiszem, kicsit elmentünk „csára”. Mármint ez a nagyon kölyök-központú gyermeknevelés. Nem akarok általánosítani, de úgyis annak fog tűnni. Biztosan vannak kivételek, olyan családok, ahol a szülők eleve génjeikbe kódolva tudták az arányt a következetesség, határhúzás és az igény szerinti bármi között (szoptatás, együttalvás, játék, figyelem, stb.), ahol határ a csillagos ég. A többi halandó szülő pedig a gyermeknevelési trendek ide-oda fújó ideológiai szeleitől szédülten általában magára kapatta a gye
