• Fotó: Szalay Zsuzsanna archívuma
– Hívő ember vagy, aki pszichológus lett. Bár a pszichológia a lélekkel foglalkozik, azért mégis tudomány. Volt-e olyan, amikor a hit és a tudomány valamiféle belső konfliktushoz vezetett nálad?
– Talán még az elején. A tudományos pszichológia általában nem mond semmit, sem prót, sem kontrát a hit mibenlétéről, az istenélményről, a terápiákba sem viszi be, ráadásul én a kolozsvári egyetemen egy teljesen kognitív szemléletű képzésben részesültem.
A hívő énem inkább háttérben volt. A kliensekkel való munkámban is azt gondoltam erről, hogy ez az én személyes történetem, az én belső élményeimhez tartozik, csak akkor és annyiban képviselem ezt a vonalat, amikor és amennyiben a kliensnek van erre fogékonysága.
Ahogy teltek az évek, egyre inkább az erősödött meg bennem, hogy igen, a tudomány törekszik az objektivitásra, de ez a fajta nagyon kontrollált, kísérleti és kutatási megközelítés bizonyos élményekhez úgymond túl lassú. Lehet, hogy bebizonyít valamit, amit akár már évezredek óta „tudnak”, élnek az emberek.
– Ez hiányérzetet okozott?
– Elég sok kérdésben igen. Azt éreztem, hogy a tudomány mérföldekkel le van maradva, és jelenlegi eszközeivel nem tud tudományos válaszokat adni számos olyan kérdésre, amelyek az emberekben élmény szintjén léteznek. Ezek a megélések, élmények ugyanolyan erősen létező dolgok, mint például az érzékelés, csak hát objektív mérőeszközökkel nem lehet még bizonyítani, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek.
A léleknek a nagyobb misztériumát nem tudja még „hozni” a pszichológia. Nem hiszem, hogy az idegtudományban és az agyműködésben áll a lélek működése.
Fontos ismerni a mechanizmusokat, az összefüggéseket, de az, hogy honnan ered, mitől, mi célból, az szerintem egy más konstellációból érthető meg. Én hiszem, hogy van isteni részünk. Van agyműködés, van tudat, tudattalan, és van valami bennünk, ami tiszta, amit hozunk, ami eredendően jó. Az unitárius vallásom sokat segített a dolgok megértésében, mert szabadságot adott. Bár nem tartom magam vallásosnak, hívőnek inkább, a vallásból csak azokkal a részekkel tudok azonosulni, ami hatalom- és kontrollmentes.
• Fotó: Szalay Zsuzsanna archívuma
– Neked honnan jön a hited?
– Nem volt nekem olyan élményem, amikor úgy hirtelen realizálódott volna, hogy van más dimenzió, erő, felső hatalom, mert már gyerekként is abszolút ösztönösen, érzés- vagy élmény szintjén „tudtam”, hogy van Isten. Hogy nem csak úgy céltalanul bolyongunk a világban, és hogy a halállal nem a semmibe hullunk ki.
Nagyszüleim, szüleim is hívő emberek voltak, de nem volt ez annyira hangsúlyozva. A rituálékat tartottuk, ám a családom inkább megélte a hitét, nem nagyon evangelizáltak.
De az, hogy már gyerekként imádkozom, beszélek egy felső hatalomhoz, amely egy rendező, gondviselő elv akár, amely más törvényszerűségek szerint működik, amit nem mindig értek, számomra evidencia volt. Érzés szintjén volt evidencia.
– Volt-e olyan élethelyzet, amikor ez az érzés, ez a hit adott neked választ vagy erőt?
– Meghatározó élményem, amikor gyermekként perforált vakbéllel bekerültem az intenzív osztályra. Valahogy éreztem, hogy pengeélen táncol az életem, és ösztönösen jött belőlem, hogy nagyon sokat imádkoztam. Emlékszem,
édesanyám meg is döbbent, amikor bekérettem az imakönyvet, azt éreztem, hogy szükségem van erre. Ott voltam gyerekként, egyedül, ‘89 decemberében, a nagy felfordulásban, miközben a kórházhoz közel lángokban állt a rendőrség épülete.
Nekem akkor nagyon kellett a segítség, amikor nem volt senki más, akibe kapaszkodjak, nagyon kellett, hogy higgyek abban, hogy van gondviselés, hogy szeretnek és óvnak engem.
– Pszichológusként alap a belső munka. Te ismered magad?
– Nem mondhatom, hogy ismerem, azt sem, hogy teljesen meg fogom ismerni magam, de igyekszem. Hozzám leginkább a jungi és freudi vonal, az analitikus pszichoterápia, a logoterápia, az értelem keresése és megtalálása, a spirituális és a pszichológia ötvözése áll közel, olyan szempontból, hogy minden nem megismerhető, és ott van a tudattalan. Ez lehet kollektív, személyes, és ennek a megismerése számomra nagyon fontos. Például az álmokon keresztül. Amikor jelentőségteljes álmaim vannak, akkor szeretem azokat értelmezni, miről szólnak, ugyanis eléggé tudatos lény vagyok, hajlamos vagyok a racionalizálásra, ezért fontos, hogy mit üzennek. Vajon beengedek-e a tudatomba olyasmit, amire nem figyelek a mindennapokban?
Egyre inkább hiszek abban, hogy vannak jelek, a mély-lélekből, akár az univerzális lélekből, akár az isteni részünkből is, legfeljebb legyintünk rájuk, hogy „ó, biztos véletlen volt”, „csak úgy megtörtént”.
Egyébként évekig jártam különböző önismereti csoportokba, akár évtizedet is mondhatok. Segített, hogy rálássak a működésemre, és egyébként is erős bennem a befelé figyelés igénye, hogy megértsem, miért pont úgy reagáltam, ahogy. Hogy valójában mit érzek, valójában mit szeretnék, azon az úton vagyok-e, azt csinálom-e, amit szeretnék, ami lelkem szerint való. Szóval, ez egy folyamatos utazás, és mostanában azt vettem észre, hogy az eléggé pörgős napjaimból muszáj időt szakítanom erre. Félóra, húsz perc kell, amikor teljes csendben csak úgy reflektálok arra, hogy milyen hatások értek a nap folyamán, mi történik körülöttem, bennem. A természetjárás a nagy feltöltődés számomra, hiszek a természeti erőkben, érzem is az energiák jelenlétét, olyankor más gondolataim keletkeznek, más impulzusok érnek, mint a hétköznapokban, és ezekre nagyon kíváncsi vagyok. Minden alkalommal kíváncsian várom hogy mit „dob fel” a lelkem, milyen összefüggések állnak össze bennem, milyen igény-csírák élednek fel.
• Fotó: Szalay Zsuzsanna archívuma
– Istenélmény, befelé figyelés, természeti erők – ez számodra a spiritualitás?
– Olyan gyönyörű helyen élünk itt a Földön, annyi gyönyörűség, érdekes összefüggés van körülöttünk! Nekem kedvencem az erdő és a tenger. Hatalmas erő rejlik bennük, ami energetizál vagy épp megnyugtat. A vízelem például, vagy a fák között, a földközeliség…
Én nagyon idealista vagyok, s nekem ezért le kell földelnem magam (nevet). Tapasztalatszinten, érzések szintjén is jó megélnem, hogy a földön állok, ne szálljak el annyira.
Ez is spiritualitás, ami egyébként elég „elhasznált” fogalommá vált, és nagyok sok mindent értenek alatta. Számomra a belső transzcendens – én Istennek nevezem – és a közöttem levő kapcsolat az, hogy erre legyek receptív. Tudjak figyelni a miértekre, a nem véletlen választásokra, a nem véletlen utakra, mert annak, ami megtörténik, úgy érzem, hogy van mélyebb jelentése.
– Nem említetted eddig a női energiák, női erők témáját, de ha jól tudom, erősen foglalkoztat ez a téma is.
– Soha egy percig sem éreztem azt, hogy milyen kár, hogy nőnek születtem, és a nőiség már régóta fontos számomra. Egyrészt, mert a családtörténetemben, a transzgenerációs női vonalon nagyon sok sérülés van. Ezek lenyomatait (ma már tudjuk, hogy sejtszinten is öröklődnek bizonyos emlékek) éreztem magamon, akár béklyóként, gátlásként, gyakran irracionális félelemként. Bár sosem volt ilyen, de mégis azt éreztem, hogy engem bántottak. Nőként. Visszavezettem sokszor, de nem találtam semmit az én életemben. Másrészt,
szerintem a női erő a lágy erő, a szeretet, a befogadás és az elfogadás, az együttműködés, ráhangolódás, a lelki, érzelmi finomság, az árnyalatok bevitele az életbe, és azt tapasztalom, hogy a mostani, versengésen alapuló társadalomban nem igazán ez a preferált erő.
Bennem is megvan ez az erős, versengő, maszkulin erő, a női erőt pedig sokáig vagy nem mertem megélni, vagy valami gátolt ebben, és ezeket szerettem volna magamban oldani, hogy merjem megélni az érzékenységet, lágyságot, ami a női énem. Hogy ne UFO-nak érezzem magam, ha érzékenyebb vagyok, mint az átlag. Mert sokáig éreztem ezt.
– Szereted a benned lévő nőt?
– Most már igen. Akár a családom múltjában is, de elég sok mindennek utánajártam, hogy honnan jöhettek a traumák. Azt is látom, hogy itt, ahol élünk, nincs olyan nő, akinek a családtörténetében ne lettek volna hasonló sérülések.
Talán ezért is fontos ezzel foglalkozni, hogy megértsük, mit örökítünk át.
Úgy gondolom, hogy a felszabadultan megélt lágy erő, a kreativitás, termékenység, amit egy nő tud hozni testi, lelki szinten, a jobb együttélésben, a jobb férfi-női kapcsolatban, a gyermeknevelésben is elengedhetetlenül fontos.
