Tulajdonképp mindenre volna időm, amire a megszokott eddigi világrendem szerint alig. Álmodozni, aludni, mert nincs időhöz kötve, hogy mikor ébredek, enni, amikor megéhezem, és csendet figyelni, hallani a madarak reggeli csicsergését, amelyet most nem nyom el az autók motorzaja. És bár minden nap akár késő éjjel is elaludhatnék, mert nem fontos hány az óra, Vekker úr, mégis tartom magam a biológia rendjéhez. Hogy azt érezzem van rend ebben a rendetlenségben, és az elfolyó percek nem válnak felfoghatatlan végtelenséggé.
Mindenre van, volna időm és mégis pont ez a határtalanság szab lassan egyfajta minőségi korlátozást, amely szabad választás előjoga.
Az eltelt hetekben egyre szebben és egyszerűbben kikristályosodott, hogy mi az, amire valóban időt szánok, és mi az, amire ezentúl sem fogok.
S mert időmilliomos lettem, arra is jut elég, hogy átgondoljam, és listázzam.
Nem vagyok hajlandó idővel fizetni:
– a felesleges fecsegésekért, a virtuális térben érkező, mindenkinek elküldött közös lelkifröccs poharába belekortyolni
– a hallottad, hogy X-ékkel mi történt, és nézd már, te jó ég, hogynézki-fényképeit egy pillantásnál többre méltatni
– a házimunka dzsungelének, ha befejeztem kezdhetem elölről vonatára felülni, maradok az élhetőség határállomásnál
– a hírek és álhírek, reklámok és tévéhíradók labirintusában bolyongani, valamiféle jó úton vagyok kijáratban reménykedve
– reményvesztettségért, hogy mi lesz holnap, holnapután a gazdasági regresszió mély völgyében
– a néha torokszorító érzésért, hogy vajon mikor léphetek újra színpadra és ti, nézők, mikor ültök majd újra szorongások nélkül a nézőtéren
De hajlandó vagyok fizetni az időmmel:
– a barátaimnak, akikkel többször és még nagyobb egymásra figyeléssel beszélünk telefonon
– a fiamnak, az édesapámnak, a testvéremnek, akiknek szeretete létszükséglet
– a jó könyvekért, zenéért, filmekért, festményért, táncért, mindenért, amely az emberi lélekből fakadt
– azokért a percekért, amelyeket a szabadban tölthetek a tavaszt figyelve
– a konkrét cselekvésekért, amikor valóban segíthetek valakinek, aki rászorul vagy örömet szerezhetek a munkámmal
Szóval tényleg megváltozott a kapcsolatunk. Az idő és én új utakon járunk és az ilyen utat csak könnyű poggyásszal teheti meg az ember.
Ezért nem tudok felesleges dolgokkal foglalkozni, hogy mindenre legyen majd időm, amikor újra mindenre lehet majd időm.
Kiemelt kép: Shutterstock
