Mindig várakozásokkal telnek az ünnepeink. Készülünk rá, és forgatókönyveket ír előre az elménk, amelyben együtt vagyunk szeretteinkkel, mindenki felöltözik alkalomhoz illően, szépen, jók az illatok, finomak az ételek, kedvesek és jókedvűek a jelenlévők, és az otthonunkat a szeretet tisztasága lengi be. Nevetünk, énekelünk, mesélünk, játszunk, miközben megpihen és feltöltődik a lélek. Ilyen az elképzelt Ünnep.
Bár ezt mi is tudjuk, a reakciókat mégis zokon vesszük. A jókedv helyett feszültségek töltik meg a levegőt. Előjönnek régi, vélt vagy valós sebek. Itt az alkalom az elégtételekre. A három-négy generáció estére már csak néz ki fáradtan a fejéből: nem értik, miért nem képesek egymást felemelni.
Húsvétkor már alig kopognak az ajtón, a kesicével megírt tojást egy csokival is pótolhatjuk, ha mégsem utaznánk el csendben pihenni valahová. A karácsony ajándékutalványokról és színes papίrba csomagolt, mutatós dobozokról szól, de a hangulat ünnepélyessége már rég tovaillant. A névnapokat és születésnapokat egy telefonon küldött üzenettel letudjuk. Pedig elszomorít, hogy az igaz gesztusok elmaradnak. Az esküvő egy kedd délután két tanúval megejthető.
Mert néha másokkal osztozva is igényünk van ezt megtenni. Egyre nehezebb a generációk közti hidakat átívelni. A megértő, szelίd szeretet helyére beköltöztek a szemrehányások, türelmetlenségek, elégedetlenségek, panaszáradatok és a rossz kedv. Pedig a gyermek nevető játékra, a kamasz megerősítésekkel átitatott szeretetre, a felnőtt egy lassan elfogyasztott, jóságos szavakkal átitatott kávéra, az idősebb generáció új tervekkel szőtt életerőre vágyik, és közben mindannyian érezzék, hogy fontos és nélkülözhetetlen részei e köteléknek. Ott vannak egymásnak, hogy emeljék s tartsák egymást. Mert azok a kapcsolatok, ahonnan csak elveszünk, szemrehányunk, kritizálunk, megsértődünk, lassan, de biztosan csendes pusztulásra ítéltetnek.
Ahol szeretnek és tisztelnek, ott jó lenni, de a szeretetet a kötelező elvárások csak kierőszakolni tudják, s az kiszorítja belőle igaz örömét. A boldog pillanatok bennünk kell megszülessenek, de fényük csak a másokkal megosztott érzésekben tükröződik igazán. Ezért meg kell állnunk néha, időt szánni az ünnepeknek. Olyan ünnepeknek, amelyek felemelik a lelket, megosztva azokkal, akikkel kölcsönösen érdemesnek tartjuk rá egymást. Mert egészségünknek szüksége van a közös nevetésre, őszinte beszélgetésekre, és arra is, hogy néha csak együtt hallgassunk. Ha ebben van részünk, az étel finomabbra sikerül, és ilyen estéken, amikor pihenőre tér a test, mosoly öleli az álmainkat. Az ilyen Ünnephez egy szabályt kell betartanunk Tatiosz szavaival élve: „azt add másnak, aminek te is örülnél, ha kapnád.”
korábban írtuk
Ahol négy-öt gyerek mondja: Anya, szeretlek!
Öröm és kihívás, hit és lazaság, no meg csapatmunka – az édesanyák szerint ez a recept a jól működő nagycsaládos léthez, bár egyénenként más-más arányban igénylik ezeket. Egy „összetevő” azonban közös: a kiapadhatatlan szeretet.
