Az élet nem áll meg a karantén idején sem – akartam indítani a mondandóm, de rájöttem, hogy épp arról elmélkednék, hogy nem kell ismeretlen fertőzés, az élet anélkül is rövid és véges. Temettünk, gyászoltunk a korona idején, megváltozott körülmények között, nyugalomban...
Elolvastam néhányszor nagyapám gyászjelentőjét, rajta olyan adatok, mint a 78 éves és hosszas betegség után. Rég beteg volt, tudtuk, hogy a napjai meg vannak számlálva, de mégis
szurkoltunk, hogy csak addig bírja ki, míg mindennek a világi cirkusznak vége, hogy akkor szabadon, rendesen lehessen majd végső búcsút venni tőle.
Vagy legalább úgy elmenni koszorút venni, hogy nem kell nyilatkozatot kitölteni hozzá. A sors nem így akarta, és most, miután lezajlott minden, örülök, hogy így alakult.
A korlátozások levették a vállunkról minden fölösleges formaság terhét. Alig pár telefon és kész is, meg volt szervezve a temetés. Nem volt mindenféle gyülekezés, virrasztás, több napnyi embert emésztő álldogálás a koporsó mellett, míg mint a cirkuszban sorakoznak a részvételők, azok, akik jórészt protokollból, illemből és ki tudja miért jönnek, nem szórtak pénzt a lábánál a kosárba, akik nem vettek még egy századik koszorút hervadozni.
Mert ugye mindennek megvan a kötelező köre, amikor az emberek megindulnak, mert kell, ki van számítva, hogy kinek is muszáj a temetésére menni, mikor elég csak odamenni kezet rázni? Mert járunk így búcsúztatni, lássuk be. Mi sem nagyon akarunk, a közeli hozzátartozók sem oly nagyon kíváncsiak ránk, de az illem megköveteli. Meg feketébe öltözni, rokoni kapcsolattól függően ennyi hétig, vagy annyi hónapig.
A szűk körűre szabályozott szertartás mindettől megóvott. Nem kellett szervezni, hogy a távolból érkező rokon hol alszik, mit eszik,
nem kellett mindenkinek mosolyogva csókolni a kezét és köszönni a semmit, nem kellett lakodalmak szintjén foglalni az éttermet és figyelembe venni, ki hova ülhet és milyen preferenciája van vízből.
Biztosan megérdemelte volna. Megérdemelte volna, hogy az igencsak népes család ott legyen, a kollégái meg barátai, meg akárki, aki ott lehetett volna, hisz nem csak körülöttünk forgott az élete. De hiszem, hogy akinek igazán fájt az ő halála, az így is el tudott búcsúzni tőle.
Mikor az üres temetőben, a ravatalozó előtti padon ülve elsirathattam, közönség és kéretlen „gyász elviselési” tanácsok nélkül, akaratlan felderengett bennem, hogy alig pár éve, a másik nagyapám temetésén micsoda káoszban léteztünk.
Még mindig érzem az idegenek szájszagát is, akik libasorban csókolgattak, hallom ahogy pusmogják a teste mellett, hogy jól lefogyott. Emlékszem a nőre, aki a virrasztás estéjén ott toporgott előttem, csípőre tett kézzel, és amolyan kikéremmagamnak hangsúllyal bekérdezett, hogy én milyen alapon is vagyok ott. A hatodrangú rokont is nehéz elfelejteni, aki mindenért hisztériázott, és jogosnak érezte, hogy sikoltozhat, mert nem akartam, hogy lefotózzon, ahogy állok a halott nagyapám mellett, mert elvégre ő több száz kilométert utazott. (Ki hívta?)
A több száz ember moraja és a szertartás végén a katonák szertartásos puskalövésétől hangosan károgva elszálló varjak hangzavara is mind megvan. Meg azok az ismeretlen ismerősök is, akik hetekkel utána sem kíméltek, megállítottak az utcán, hogy ecseteljék, milyen szép esemény volt és mennyien voltunk és tudom-e, hogy ez is meg az is ott volt, nagy meglepetésükre. És mindezt végig kellett tolni pléh pofával, meg bevallom, néhány nyugtatóval.
Most mindettől a járvány megóvott. Megszabadított rengeteg tehertől, szociális normák és protokoll jópofizásoktól, meghitten elbúcsúzhattunk, meggyászolhattuk egyenként magunkban és nem kellett attól tartanunk sem, hogy a külső szemlélők melyik mozdulatunkat hogyan értelmezik, és az elvárás szerint mikor kell sírni, mikor túl sok már...
Sütött a nap, tiszta volt az égbolt és épp annyira csendes, hogy az emlékekből felcsendülhetett a hangja. A halál mellett, biztos vagyok benne, hogy a gyász is magányos műfaj.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
