Hatodikos koromban nyertem egy iskolák közti kézilabda-tornán, ahol gólkirálynő lettem. Lázasan játszottam le az utolsó meccset, és mikor átadták a díjat, a tollaslabda-szettet és ezt a sportnadrágot, még sírtam is örömömben, kimerültségemben.
Mikor otthon felpróbáltam akkor is sírtam, mert olyan vékony voltam, lógott rajtam a sztreccs. Elrejtettem a szekrényem legmélyére, de minden nyáron elővettem és felpróbáltam. Vártam, hátha most jön el az én boldog időm, amikor végre gömbölyödtem egy kicsit. Így telt el több, mint tíz nyár és még akkor sem volt itt az én „boldog időm”. Reszelt murkot ettem hetekig, mert azt hallottam, hogy az elűzi a gilisztákat, amik, ha vannak, nem hízik a gyerek. De nem volt: se hízás, se giliszta.
Cukros zsíros kenyér volt a kedvencem, húst hússal ettem, de semmi, egy deka sem... Csak 5–6 kiló kellene…
Édesanyám mondta, hogy mit várok, két magas vékony, gyors anyagcseréjű embernek nem lehet kicsi, gömbölyű gyermeke. Nem is akartam az lenni, csak formásabb, kerek csípőjű, feszes combú, nagy mellű. Mert azt láttam, hallottam, hogy ez a nőies, fogdmeg-fehérnép. Majd, miután szülsz, mondta édesanyám.
A 90-es évek divatja kedvezett a serdülőkori takargatásomnak: trapéz farmer, bő pólók, kockás ing. Közben irigykedve néztem gömbölyded osztálytársnőimet tornaórán, bezzeg, hogy feszül rajtuk a tornacucc. Másodosztályú lánynak láttam magam, hiába nyertem a versmondó versenyeket, udvaroltak körbe a fiúk, én nem láttam jó nőnek magam. Mert a jó nő gömbölyű!
Nemrég találkoztam egy régi ismerőssel, akivel diákkoromban ifjúsági konferencián vettünk részt, többször buliztunk együtt. Elmondta, hogy barátnőivel sokszor irigykedve beszéltek rólam, hogy milyen különleges kisugárzásom van, szépség, igazi Barbie-baba. Olyan zavarba jöttem, hazaérve előkotortam a régi fényképeket és rájuk néztem, most, felnőtt nőként. Igen, magas voltam, vékony és szőke. Zöld szememben ott bujkált a móka, kacagás. Szürke, bő ingem fölött táncolva röpködtek a fürtök.
Szültem, de a gömbölyödést nem vittem túlzásba, nem mintha nem szerettem volna, ennyire futja a genetikámból. Lányom lett: magas, vékony, szőke. A Jégvarázs Annájának földi mása.
Rendesen étkezik, nincs semmilyen mániája Fekete sztreccs-nadrág a kedvence, le kell imádkozni róla, hogy kimossam. Órákat öltözködik a tükör előtt, videóiban jobbra-balra dobja a haját, rebegteti szempilláit, az apjának már elborul az arca, mikor arra gondol, mi lesz öt év múlva, a sörétes puskának már a helyét keresi a teraszon.
Volt, hogy megkérdezte: szerinted szép, vékony vagyok, anya? Nézem a mozdulatait, a természetes báját, a görcsmentes felszabadultságát, nádszálkirálykisasszonyságát. Elolvadok.
A gömbölyűség „boldog” ideje még mindig nem köszöntött rám, a sztreccsnadrág rám feszül, de kidobtam. Anna kecsességének látványa tudatosította bennem, hogy a valódi női báj nem a kilókban, a feszülésben, hanem az örömtől röpülő fürtökben, a felszabadult mozdulatok könnyedségében és a szemek kacagástól szikrázó varázsában van.
Cikkünk a Nőileg magazin 2020. áprilisi számában jelent meg.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
