Már négyéves korom óta arról ábrándoztam, hogy balerina leszek. Csodás, kecses, fehér, tündérbalerina. Ott állok fehér tüllszoknyában egy hatalmas, fekete színpad közepén, lelkes, csodáló emberfejek mosolyognak rám a nézőtér sötétjéből, és én csak szállok, repülök, úszok a zenében és a csodálatban. Ezt mondtam akkor is, amikor mama vagy a tanító néni kérdezte, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek. Tündérbalerina!
Anya már oviban elvitt balettórákra, ahol Vera néni meglátta bennem a hattyút, a gyönyörű Odette-t a Hattyúk tavából, és aztán iskolás koromtól a hét minden napján jártam balettórákra a Kölcsey utcai balettintézetbe. Táncoltam, gyakoroltam akkor is, ha épp szomorú vagy beteg voltam, táncoltam akkor is, ha már nagyon fájt a lábujjam. Vera néni szigorú volt, de kedves. Mindig azt mondta:
De egy augusztusi délután, valahogy a dallamnál erősebben dördült bennem a fájdalom. Apa bejött a szobámba, és azt mondta, hogy ő holnaptól már nem fog velünk lakni. Elköltözik. S maradjak továbbra is jó kislány, fogadjak szót anyának, gyakoroljak sokat, majd eljön a szereplésekre, ha a városban lesz.
Elején azt gondoltam, hogy ez most nem is történik, ez inkább valamilyen film, nem is hangzik el ez valójában, csak képzelem, hogy ezt mondja, valójában mást mond, viccel… De apa felállt, megpuszilta a fejem, és kiment. Most már tudom, hogy ez megtörtént, nem film volt, nem is rossz vicc.
És ahogy ő kilépett azon az ajtón, a kilincset átadta, és belépett rajta a Fekete Lovag, a varázsló: Szorongás volt a valódi neve. Elvarázsolt engem, utána gúzsba kötötte a lábam, nyuvadásig tudta szorítani a torkom, egy falat kenyér sem ment le rajta, összefacsarta a gyomrom, és jéghideggé hűltek ki a kezeim. Nem mertem enni, féltem, hogy megnyuvadok, anya pici darabkákra vágta fel a csirke nuggetset, a kedvencemet, de egy kicsi darab lenyelése után azt éreztem, hogy ott fogok megnyuvadni, kihánytam mindent, még a vizet is.
Teltek a napok, búrában éltem, most úgy tűnik, vagy valamiféle köd vett körül, semmi sem volt valóságos. Vera néni hangja is olyan volt, mintha víz alól beszélne. Táncoltam, gyakoroltam akkor is minden nap, feszítettem, szorítottam akkor is, amikor már a könnycsepp legördült az arcomról fájdalomtól. Éreztem is, de nem is.
Dühös voltam rá. Átadtam őt a sötét lovagnak.
Akkor már napok óta a pépes ételből is csak egy-két mokkás kanállal tudtam enni hányás nélkül. Aztán a suliban, az egyik tornaórán a sprint előtt összeestem, és utána nem emlékeztem semmire. Nem tudom, hogyan kerültem a visítva üvöltő mentőautóba. Kórházba vittek, és ott is tartottak egy hétig.
Anorexia nervosa, ez volt a sötét lovag második neve. És fogva is tartott még két évig. Pszichoterápia, antidepresszáns, féléves beutalás a budapesti kórházba.
Aztán egy pénteken jött anyu, és mondta, hogy mama nagyon beteg, talán hamarosan el fog menni. Én nagyon szerettem mamát, néha, ha kívántam valamit, akkor az ő madárteje volt. Mondta anya, hogy az orvosaim megengedték, hogy pár napra hazavigyen. Akarok-e menni? Mamát akarom-e látni? Igen! Mamát látni akarom-e meghalni? Amikor elhagy engem ő is? Nem, nem akarom ezt látni! De el akarok búcsúzni tőle, azt éreztem...
Hazamentünk, nyár volt akkor is, 30 fok kint, s én nagykabátban dideregtem, olyan sovány voltam. Mama várt. Megvárt engem. A szeme valahogy már más volt, mint régen, olyan homályos, üveges, mintha már nem engem látna. Megszorította a kezem, és azt mondta, milyen kár hogy ilyen gyorsan elmúlik az élet. 87 éves, gondoltam, hát, azért ebben van idő, ez nem is olyan hamar. De ő szeretett élni, szeretett enni, finomságokkal kényeztetett minket mindig. Olyan döcögősen tudott kacagni a gömbölyűségében. S akkor fordult meg bennem valami. Mint egy üveggömb szétpattanása, megtört a varázslat. Az Anorexia nervosa sötét lovagom találkozott nagy, fekete főnökével, a Halállal. Farkasszemet néztek velem. És én nem akartam már őket társnak magam mellett, felbontottam hallgatólagosan megkötött egyezségünket, mert
Hazamentünk, s arra kértem anyát, hogy készítsen nekem madártejet, fehér hattyúk ússzanak a vaníliás tejben. Leteltek az otthoni napok, és én 3 kilót híztam egy hét alatt. Már nem fektettek be újra. Mert én már élni akartam, újra fehéren táncoló hattyú akartam lenni. Vera néni sírva fakadt, amikor meghallotta a hangom a telefonban, hogy vissza akarok menni gyakorolni. Nem mondta el, miért sírt, csak utána már másképp mondta a mondatát: az igazi balerinák sosem adják fel!
Most már tudom, hogy én igazi balerina vagyok!
korábban írtuk
Kalamár Hajnalka: A könyvem célkitűzése, hogy aki elolvassa, képes legyen magával szeretettel bánni
A székelyföldi származású Kalamár Hajnalka klinikus pszichológus nemrég új kötettel rukkolt elő. Az Örökké Nő – Lelki edzésterv Nőknek Hajnalka tapasztalatait, tudását, valamint inspiráló történeteket gyűjt egybe, segítséget kínálva ezáltal a nőknek.
